>>"Ne bízzatok társatokban, ne reménykedjetek barátotokban! Ne nyisd meg a szádat az előtt sem, aki a kebleden pihen!"<< Gondolom,nem az abszolút bizalmatlanságot akarja a szent Író tanítani,hanem arra mutat:a hitünket NE emberekRE építsük,mert abból elkerülhetetlenül csalódás származik.

@Zsolt520: Nagy valószínűséggel igazad van.
Egyrészt.
Másrészt meg ez egy olyan időszakra vonatkozó prófécia, ahol - mint jól látható a szövegkörnyezetből - az általános bizalmatlanság is jelen van és talán helytálló...

Hogy a jelenlegi világunk megfelel-e a fent leírtaknak, azt nem tudom.
Megítélés és optimizmus kérdése is talán.

"A lelkiismeret közvetlen benső gyakorlati ítélet véghezviendő vagy véghezvitt cselekedetek erkölcsi jóságáról vagy rosszaságáról” (Evetovics Kúnó: Kat. Erk. I. V.1);
A lelkiismeret ténye, fennállása az emberiség általános tapasztalata, mely parancsol, tilt, sőt a cselekedet után korhol vagy megnyugtat.
A lelkiismeret lényege az érzék, mely spontán módon tesz különbséget jó és rossz között. Velünk született adottságról van szó, melyet nem kívülről nevelnek belénk, azonban a külső hatások jelentősen módosíthatják (tökéletesíthetik és teljesen le is ronthatják): „Isten az emberi természetbe, illetőleg az ember érzelmi és akarati világába sajátos működésüket szolgáló hajlamokat oltott bele” (Evetovics Kúnó: Kat. Erk. I. V.1). Az embernek így természettől adott készsége a legelemibb erkölcsi alapok ismerete. Az eredeti bűn miatt azonban ez a készség is megsérült, sőt minden egyes bűn tovább rombolja e belső készüléket.
Mivel az erkölcs objektív valóság, a lelkiismeretnek is pontosan az isteni normákhoz kell igazodnia. Ez azonban kultúrától, ismerettől és egyéni érzékenységtől is függő lehet. Ezért a lelkiismeret lehet igaz (vera) és téves (erronea). Ez attól függ, hogy milyenek azok a morális alapelvek és törvények, amelyek szerint ítél. Ha az alapelvek jók, akkor a lelkiismeret helyes (recta). Ha döntés alapjául szolgáló belső törvények rosszak, akkor két eset lehetséges:
1. Hamis (falsa): amikor a tévedés legyőzhetetlen (error invincibilis), akkor a lelkiismeret helyes, de téves (recta sed erronea). Ilyenek a kulturális beidegződések, amikor pl. egy szamuráj erkölcsi okból rituális öngyilkosságot hajt végre. Objektíve a legsúlyosabb bűnt követi el, szubjektíve tiszta lelkiismerettel, belső vágy nélkül, kötelességszerűen. Az ilyen tévedés nem bűnös, hiszen az erkölcs parancsát mindig követni kell, akkor is, ha a leküzdhetetlen tévely miatt tárgyilagosan nézve bűnös dologra buzdít.
2. Bűnösen téves (erronea morosa): amikor a tévedés legyőzhető (ignorantia affectata). Ilyen, amikor egy katolikus nem tudja a vallási alapigazságokat. Tisztában van vele, hogy tudnia kellene, azt is tudja, hogy hol járhatna utána, de nem teszi. Mivel itt a mégoly tudatlanul elkövetett bűnök esetében a tudatlanság nem jelent mentséget, ezt a magatartást bűnös tudatlanságnak nevezzük.
Az ezek feletti általános lelkiismereti problémák:
1. Laza (lax): A megismert erkölcsi törvények semmibe vevése, vagy túlontúl nagyvonalú kezelése, a rajtuk való könnyed átlépés. A lax ember erkölcsi tekintetben gyermeki szinten marad. A kellemes vagy hasznos motivációja elnyomja benne a jó és rossz értéktudatát. (Egy társasági bakit súlyosabbnak ítél, míg egy komoly bűnt semmibe vesz: „Ez több mint bűn: hiba!”) Okai: vakmerő bizakodás Isten irgalmasságában (nevelésben az isteni büntetés és szigor elhallgatása), tudatlanság, perverzió és gyakran cinizmus, mely megalkuszik a bűnös szenvedéllyel. Így jön létre a kiégett embertípus. Gyógyulása aligha következik be megrendítő élmény nélkül.
2. Aggályos (scrupulosa): Az aggályosság helytelen ítéletalkotás, mely mögött képzelt, minden alapot nélkülöző félelem húzódik meg. Ez megrontja az egészséget, és a legmeggondolatlanabb cselekedetekre vezethet. Olykor az őrültségig fokozódhat vagy búskomorságba csaphat át. Előfordul, hogy az aggályoskodás a legnagyobb laxizmusba, bűnözésbe csap át, hiszen az ördög erkölcstana kétlépcsős: előbb túl szigorú („Minden élvezet bűn!”), majd a visszájára fordítja („Minden bűn élvezet!”). Az aggályosság okai: gyengült idegrendszer, erős behatások (pl. a vallási életben a büntető Isten túlhangsúlya), akaratgyengeség, megrögzött félelemérzet és igen gyakran megfelelő ismeretek hiánya. Tünetei: 1. oly körülmények latolgatása, melyek egyáltalán nem tartoznak a dolog lényegéhez. 2. a gyóntató ítéletében való meg nem nyugvás (általában egyik paptól a másikig fut, de egyik ítéletében sem nyugszik meg). 3. gyónásait nem tartja jónak, ezért újra és újra életgyónást akar végezni. 4. minden gondja aggályának tárgyára irányul.
3. Zavart (perplexa) vagy bizonytalan (incerta): Zavart az a lelkiismeret, mely a tévedés lehetőségének aggodalmával ítél. Ez a kétely (dubium) tudatos, ezért könnyebben szembe lehet vele szálni, mint az előző két esettel. Alapvető szabály, hogy hacsak nem feltétlenül szükséges, nem szabad cselekedni, amíg a kétely fennáll. Ha mégis muszáj döntést hozni a biztos (certa) ismeret megszerzése előtt, akkor azt kell tenni, amit a lelkiismeret biztosabbnak ítél. Ez vallási kérdésekben, tehát az üdvösséget közvetlenül érintő döntésekben különösen is igaz."