Szerintem ez az Ige (is) rámutat arra,hogy az ún. "helyettesítő teológia" tévút:Izrael félre lett állítva büntetésül örökre,és az Egyház a helyére állva örökli az áldásokat. Megtérésemkor ez az Ige nagy segítségemre volt. Jehova Tanúi is olvassák ezt az Igét,de teljesen más végeredményre jutottak,mint mi. URunk adjon nekik is szabadulást!

Sajnos a zsidóellenesség nagyon sok kereszténynél is jelen van. (Elég csak a Jobbikra vagy Semjén Zsolt híres beszédére gondolni.)
Sőt korábban az egyházat is jellemezte.
Ez utóbbiak mintha már változtattak volna gondolkozásukon.
Az hogy a semmiből létrejött Izrael, ahogy írva van, azért elég jó érv tud lenni. :)

Ez a részlet egyáltalán nem arról szól, hogy a testi Izrael továbbra is mint választott közösség lenne, mert két egyház nem létezhetik. Ez azt mondja, hogy nem vetette el a zsidókat TELJESEN, vagyis a kereszténnyé lett zsidókat nem.

Isten nem vetette el az ő népét, amennyiben előrelátta, hogy annak egy része mindjárt kezdetben, és az idők végezetével (25. 26. v.) a nép egész tömege szabad akaratból elfogadja a hit kegyelmét, és így az ő népe lesz. Mégis itt az apostol, mint a következőből kitűnik, közvetlen ama keveseket tartotta szemei előtt, kik mindjárt eleinte hittek Krisztusban.

Vagyis Isten nem vetette el _teljesen_ a zsidó népet, mert a _maradék_: maga az Apostol és sok más hívő zsidó Isten kegyelméből eljutott a messiási üdvösségre.

“In this Torah, which is Jesus himself, the abiding essence of what was inscribed on the stone tablets at Sinai is now written in living flesh, namely, the twofold commandment of love. . . . To imitate him, to follow him in discipleship, is therefore to keep Torah, which has been fulfilled in him once and for all. Thus the Sinai covenant is indeed superseded. But once what was provisional in it has been swept away, we see what is truly definitive in it.”

—Joseph Ratzinger, Many Religions, One Covenant

"Könyörögjünk a hűtlen zsidókért is, hogy a mi Urunk Istenünk távolítsa el a leplet szívükről, és ők is megismerjék a mi Urunkat, Jézus Krisztust. (térdhajtás elmarad, mert a zsidók térdhajtással gúnyolták az Üdvözítőt) Mindenható, örök Isten, ki a hűtlen zsidóktól sem tagadod meg irgalmasságodat, hallgasd meg könyörgéseinket, amelyeket e nép vakságának elhárításáért neked fölajánlunk, hogy megismerve igazságodnak világosságát, Krisztust, kibontakozzanak a sötétségből. Ugyanazon a mi Urunk..." (régi római rítus)

Bangha Béla:
Mi a hasonlóság és mi a különbség a katolikus és a zsidó vallás között?

Zsidó valláson itt az ószövetségi vallás mai fennmaradását értjük, kereszténységen pedig a katolicizmust. Azért csak ezt, mert szerintünk a katolicizmus a kereszténységnek ősi, törvényes, hiteles formája s azonkívül egyedül ez nyújt változatlan, biztosan körülírható, szilárd dogmatikai alapra épített vallásrendszert, ingadozás és száz felé való egyéni eltérés nélkül. Hogy a kereszténység iránt érdeklődő s tájékozódó zsidóság is érzi ezt, abból a meglehetősen megállapítható törvényszerűségből következtethetjük, hogy ha egy zsidó vallási szükségérzetből, meggyőződésből, istenkeresésből tér át a keresztény hitre és keresztelkedik meg, az rendszerint katolikus lesz; míg ha csak azért tér át és azért keresztelkedi "ki", hogy zsidó ne maradjon tovább, akkor protestánssá lesz. Akkor ugyanis esetleg megmaradhat az, ami eddig volt, hihet, amit akar, élhet, ahogy neki tetszik, csak éppen a sárga foltot nem kell viselnie.

Ha már most a zsidóságnak mint vallásnak s a kereszténységnek mint vallásnak egymáshoz való viszonyát megvizsgáljuk, ennek a viszonynak megállapítására alig találunk kifejezőbb képletet, mintha azt mondjuk: újszövetség és ószövetség úgy aránylanak egymáshoz, mint fa a gyökeréhez, a virág a bimbóhoz, mint a férfikor a gyermekkorhoz, mint a teljesülés az ígérethez. A kereszténység magát a zsidó vallás törvényes továbbfejlődésének, Istentől akart megkoronázásnak s betetőzésének tartja. Azt vallja magáról, hogy a kereszténység nem egyéb, mint a beteljesedett Messiás-hit, az ószövetségi kinyilatkoztatásnak megvalósulása. Szerinte nem a kereszténység jelent tehát elfordulást az ősi kinyilatkoztatástól, hanem ellenkezőleg: az a zsidóság, amely akkor is megállott az ószövetségi formuláknál, amikor azok ígéretei, jövőbe utaló vonatkozásai tényekké, boldog teljesüléssé, jelenné váltak.

Még csak azt sem ismeri el a kereszténység, hogy ő a Krisztushoz tért pogányok vallása volna; mert hiszen ellenkezőleg: az első keresztények mind zsidók voltak. Zsidó volt test szerint a kereszténység alapítója, Jézus és Jézus anyja, Mária; zsidók voltak az összes apostolok, zsidókból kerültek ki az első hívők és hitközségek, Jeruzsálem és Antiochia, sőt részben Róma és az egész diaspora keresztényei. A zsidóság Jézus halála után két részre szakadt: az egyik követte Jézust s ez a zsidóság lett a kereszténység ősmagva; a másik a farizeus párt vezetése alá kerülvén elfordult Jézustól. Ma már csak ezeket s ezek utódjait nevezzük zsidóknak, holott valóságban nemcsak ezek a zsidók, sőt szerintünk nem is ők tekinthetők egyszerűen az ószövetségi zsidóság egyetlen leszármazóinak, örököseinek. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk: mi keresztények vagyunk az ószövetség igazi őrzői, magunkra alkalmazói, beteljesülésének tanúi és hordozói.

Ebből a helyzetből adódnak az érintkezési s különbözőségi pontok zsidóság és katolicizmus között.

Lássuk elsősorban az előbbieket.

1. A zsidóságot és a katolicizmust mindenekelőtt egybeköti a közös alap, a közös vallási gyökérzet: az ószövetség és annak szent könyvei: az ószövetségi szentírás.

A zsidóság szent könyveit a kereszténység is szent könyveknek tekinti. A zsidó kinyilatkoztatás nagy közvetítői, a patriárkák és a próféták a mi szemünkben is szent, Isten küldötte emberek voltak. Az Isten ígéretei, amelyekre a zsidók annyi joggal voltak büszkék és féltékenyek, a mi szemünkben is az üdvösség zálogai. Már ez a többezeréves, közös gyökérzet is igen jelentékeny s értékes közeledési alap.

A katolicizmus annyira szentnek tekinti az ószövetségi szentírást, hogy bátran elmondhatjuk: annak tudományos védelmében is a legelső helyen áll. Amikor a racionalizmus az utóbbi félévszázad folyamán választóvízzel öntötte le az ószövetségi bibliát s a külföldi racionalista hittudósok csaknem mind állást foglaltak a mózesi és prófétai könyvek sugallmazott, isteni eredete ellenében, a katolikus hittudósok egyértelműleg védelmére keltek az ótestamentumnak, sokkal inkább és sokkal nagyobb tudományos felkészültséggel, mint pl. a zsidó rabbik, akik ebben a tudományos harcban nagyobb mértékben alig szerepeltek.

A Katolikus Egyház a maga szertartási életében is állandóan tanújelét adja az ószövetség iránti nagyrabecsülésének, hiszen a mise szövege és a többi szertartások tele vannak ószövetségi idézetekkel. A papi zsolozsma keretében a katolikus papoknak hivatalos, mindennapi imádsága a zsoltárok, úgyhogy bátran elmondhatjuk, hogy nagyon kevés zsidó van, aki annyiszor imádkozná el a zsoltárokat, mint a katolikus papok. Még zsidó fordulatok és kifejezések is: "mennyeknek országa" (Isten országa értelmében), "alleluja", "hozsanna", "sabaoth" stb. sűrűn szerepelnek a katolikus szertartási életben.

2. Amint az alap azonos, úgy azonosak bizonyos nagy alapgondolatok is az ószövetségi zsidó és a katolikus vallás között. Így mindenekelőtt természetesen a monotheizmus, az egyistenhit, amelynek őrzése a pogány bálványimádás ókori tengerében a zsidóságnak kétségtelenül legnagyobb s legértékesebb kulturális és vallási teljesítménye volt. Az a felfogás, hogy a kereszténység az ő Szentháromság-tanával letért volna a tiszta monotheizmus útjáról, nem egyéb a keresztény tan abszolút félreértésénél; hiszen az egész katolikus teológia nem győzi hangoztatni, hogy a Szentháromság tana csak az isteni személyekre vonatkozik s az Isten tökéletes substantiális egységével semmiképpen nem állhat ellentétben.

Hasonlít a kereszténység és a zsidóság, közelebbről mindig: az ószövetségi zsidóság abban is, hogy az ószövetségi zsidóság a monotheizmus alapján maga is erősen ethikai alapon áll: nem tiszteli az Úristent puszta külsőséges szertartásokkal, mint egyes nagy keleti vagy ókori vallások, hanem az ember egész életét átjárja s megnemesíti. Az ószövetség egyik legnagyobb érdeme, hogy megértette az emberekkel: Isten nemcsak imádatot kíván a híveitől, hanem erkölcsös életet is! Az istentiszteletnek egyik fő gyakorlása a tiszta, becsületes, erkölcsös élet! Ezt a tant a kereszténység is természetesen átvette s még magasabbra fejlesztette a Hegyi Beszéd alapján.

3. Közös továbbá a kereszténység s a zsidó vallásban a központi eszme: a messiási gondolat.

Igaz, hogy a kettő közt fennforgó mély ellentétek is főképp ezzel az eszmével kapcsolatosak, mint látni fogjuk; de az alapgondolatban, a messianizmusban voltaképpen a két vallás gyökerében egy. Itt is a Messiás áll a vallás és a vallási reménység előterében, ott is: csakhogy az egyik szerint a Messiás még máig sem jött el, a másik szerint pedig eljött Jézus Krisztusban. A gondolat, hogy Isten küldöttje, a nagy szabadító, a felkent, hozza meg a szabadulást és üdvösséget, közös, bár a részleges alkalmazás lényegesen eltérő. Itt a Messiás önkéntes szegénységben, megalázottságban jön a világra s áldozati bárány lesz, hogy áldozati halálával az embereket nem testi, nem politikai, hanem lelki bajaiból szabadítsa meg; ott a Messiásnak próféták rajzolta alakja a farizeizmus hatása alatt lassan erősen nemzeti, politikai, katonai és gazdasági jelleget öltött.

4. Az ősi Messiás-eszmével kapcsolatos a hagyománytisztelet mindkét vallásban. A zsidók büszkesége, öröme, vigasztalása a múlt tanításaiban, a velük tett isteni jótétemények emlékének boldog őrzésében rejlett s megható az a ragaszkodás, amellyel atyáik szellemi örökét a buzgó és hívő zsidók védték s nemzedékről-nemzedékre áthagyományozták. A katolicizmust szintén ez a hagyomány- és tekintélytisztelet jellemzi, ez a bizalmatlanság a vallási újításokkal szemben, a hűség kötelességének ez az érzete a múlt nagy vallási értékeivel szemben.

5. A zsidóság istentiszteleti élete a szertartási törvény által történt szervezettségben főleg az áldozatok köré csoportosult. Ezek az ószövetségi áldozatok a kereszténység szerint mind csupa prototípusok voltak, előképek, szimbolikus jövendölések, amennyiben valamennyi csak az egy messiási áldozatra célzott s azt a messiási áldozatot jelképezte, amelyet szerintünk Krisztus a keresztfán az emberiség üdvösségéért bemutatott. Ma a zsidóság áldozati, szakrificiális élete szünetel, mert megdőlt a templom s szétszóratott az áldozatok bemutatására egyedül illetékes levita-törzs. Ma a zsidóságnak vannak zsinagógái, de nincsenek szoros, zsidó értelemben is vett „templomai”; vannak rabbinusai, de nincsenek igazi papjai, áldozói. Az áldozat gondolata azonban az ószövetségi áldozatok alapján annyira benne él a zsidóság lelkében, hogy a mondottak ellenére bizonyos áldozatpótló rítusokat hoztak be, melyekhez ma is ragaszkodnak; ilyen az úgynevezett kakas-áldozat (kapóre). Már most éppen az áldozat fogalma az, amelyben a katolikus és a zsidó vallás a messiási eszmén kívül a legszorosabb párhuzamba kerül egymással. Áldozata nincs a protestantizmusnak és nincs a mohamedánizmusnak, azonban van a zsidó és a katolikus vallásrendszernek s azért e pontban az ószövetség közelébb kerül a katolicizmushoz, mint akár a protestantizmus, amely pedig a legfőbb katolikus tanban, Jézus istenségének tanában, vele megegyezik.

6. Ahol az áldozati cselekmények fogalma nem halt ki, ott természetszerűleg elevenen él a szertartások tisztelete is. Megint egy hasonlósági pont zsidóság és katolicizmus között. Amíg a protestantizmus a szertartásokat megveti s csak igen kis mértékben gyakorolja, addig a hívő zsidó éppen nem ütközik meg, ha a katolikus templomba betérve, ott fényes szertartások, liturgikus ruhák, mozdulatok, szimbolikus cselekmények, jelképek egész sorozatával találkozik. Ezek nem az ő szertartásai, de ő jól tudja, hogy az ember nemcsak lélekből, hanem testből is áll és a belső vallási élmény kifejezésének s megszilárdításának szempontjából a szertartásnak nagy, természetes jogosultsága van. Azért ebben pl. a katolicizmusra áttérő zsidóság nem is talál semmiféle nehézséget. Általában sok áttért, meggyőződésből s hitből megkeresztelkedett zsidótól hallottuk már, hogy amíg az áttérésre csak készültek, féltek, vajon bele tudják-e magukat élni az új hitéletbe, annak gyakorlataiba és szertartásaiba. És íme, mondják, mihelyt áttértek, úgyszólván az első napoktól kezdve úgy érezték, mintha kisgyermekkoruk óta mindig katolikusok lettek volna. A hívő zsidónak nem kell hosszasan magyarázni, mi az a szentelt gyertya, mi értelme van a liturgikus mosakodásoknak, béke-köszöntéseknek, szent edényeknek, a füstölőnek stb.; ő ezeket a fogalmakat készen hozza magával.

E hasonlóságok és találkozási pontok ellenére azonban a zsidó és katolikus vallás közt lényeges és mélyreható különbségek is vannak. Vagy talán inkább így is mondhatnók: egyetlen egy lényeges, mélyreható különbség, amely aztán minden más különbséget és ellentétet megmagyaráz s ez a Jézus kilétének kérdése.

A mi felfogásunk szerint a zsidóságnak nagy tragikuma az, hogy 1900 év előtti vezetői - a túlbuzgó s betűhöz ragaszkodó farizeusok éppúgy, mint a hellenista-szabadgondolkodást képviselő Szádok-párt (a szadduceusok) - hatása alá került, akik a próféták által hirdetett Messiás-eszmét a maga spirituális, lelki jellegéből átformálták a politikai, nemzeti, evilági szabadulást hozó Messiás fogalmára. Ezen az alapon aztán nem tudták megérteni, hogy a Messiás szegény és alázatos lehessen, sőt üldözött és keresztrefeszített; nem tudták megérteni, hogy nem az evilági értelemben vett diadal, hanem a lelkek meggyőzése és megváltása, a bűn leküzdése s Isten kegyelmének visszaszerzése lehessen számunkra a Messiás-ország lényege. Abban a pillanatban, amikor a messiási eszme ebben a farizeusi fogalmazásban lesiklott a spirituális síkról s politikai fogalommá lett, Jézus az akkor uralkodó s vezető zsidó pártok szemében nem lehetett többé az igazi Messiás. Ezen az alapon el is fordult tőle a zsidóság nagy része s éppen annak a drámának lett eszköze, cselekvő alanya, amely által Jézus a messiási áldozat tisztjét teljesíteni kívánta: a keresztfa véres eseményének.

Ettől kezdve pedig már szinte természetes, hogy a Jézussal és híveivel szemben elfoglalt ellentétes lelki állapot az idők folyamán csak még inkább kimélyült és elmérgesedett. Ahol egyszer érzelmi ellentétek alakulnak ki, ott nehéz többé a józan gondolkodásnak, a logikai érveknek utat találniuk; annyira igaz ez, hogy éppen emiatt még a különböző felekezetekre oszló keresztények közt is szinte reménytelen az egyezkedés minden lehetősége. A kölcsönös ellentétek és ellenszenvek, a mindkét oldalról megnyilvánuló féltékenység és vetélkedés – amely nem ritkán üldözésben mutatkozott meg majd ezen, majd azon a félen, aszerint, hogy itt vagy ott melyik fél volt az erősebb – mind csak ennek az első, tragikus félreértésnek voltak a következményei s ebből az ellentétből származtak a zsidóság részén azon a sajátságos tulajdonságok is, amelyek aztán a keresztény néptömegekben félelmet, idegenkedést, sőt védekezést eredményeztek.

Ma is itt van a zsidó-keresztény ellentétnek legmélyebb oka. Ma sokat beszélünk faji ellentétekről, világnézeti, kulturális, erkölcsi, ízlési, vérbeli különbözőségekről: ezek igazak lehetnek, de már csak melléktünetek és következmények; folyományai a fő ellentétnek, a Jézussal szemben elfoglalt s a mienktől különböző állásfoglalásnak. A kereszténység egészen új kultúrát teremtett, amellyel a zsidóság is kénytelen volt több-kevesebb közösséget vállalni; a kereszténység évszázadokon, évezredeken át valóságos államalakító s társadalomformáló tényező lett, a művelt világ legnagyobb részét régtől fogva meghódította magának. A zsidóság ebben a keresztény társadalomban gyakran fájdalmasan kénytelen érezni az ő idegenségét, megoldatlan helyzetének feszültségét. De ezek már mind mellékes tényezők, éppúgy, mint az, hogy a zsidóság is kénytelen a közhasználatban a keresztény időszámítást, a Jézus születésétől számított évszámlálást alkalmazni. A gyökeres ellentét ma is csak egy: a Jézus mellett vagy Jézus ellen való állásfoglalás. Amíg elhárító állásponton van a zsidóság azzal a Messiással szemben, akiben mi nemcsak a Messiást, hanem az ószövetségi jövendölések szerint is Istenünket látjuk, aki leszállt közénk és emberré lett, hogy megváltson minket s egyenkint közölje mindnyájunkkal az ő messiási ígéreteinek teljesülését, addig az ellentét – sajnos – fenn fog állani, még pedig szerintünk elsősorban nem a keresztények, hanem a zsidók kárára.

Meg fog-e valaha változni ez a helyzet? Emberileg nem lehet tudni, sem előre megmondani. A zsidók közt időnkint feltűnően sokan keresik a vallási revíziót, a Krisztus felé való orientálódást. A nagy tömeg azonban – sajnos – egyenlőre változatlanul megmarad álláspontján. Mi, katolikusok azonban hiszünk abban, hogy valamikor a zsidóság vissza fog találni a spirituális Messiás-eszméhez s meg fogja találni az utat ahhoz, aki szerintünk az ő Messiása is, sőt előbb az övék, mint a miénk. Szent Pál apostol, az egykori rabbinövendék, a nagy Gamaliel tanítványa, aki mindvégig oly szeretettel csüngött az ő népén, hogy egyszer felkiáltott: bár lenne inkább ő maga átok alatt, mint az ő népe: ez a Szent Pál határozottan hirdeti a zsidók maradéktalan Jézushoz térését még a világ végezete előtt.

Mikor fog ez bekövetkezni, ki tudná megmondani?

Nekünk, katolikusoknak, azonban kedves remény ez és biztató intelem: a nép, amelyből Jézus, a mi üdvösségünk támadt, egyszer találkozni fog velünk a hitben s abban a boldogságban, amelyet mi Jézus hitében találunk.

Ezért is érezzük áhító, sürgető intelemnek mi, katolikus papok, Jézus szózatát: „Menjetek mindenekelőtt Izrael házának elveszett juhaihoz!” (Mt 15: 24)

dogma, hogy a zsidóásg megszűnt választott nép lenni, sőt azóta a Sötétség erőit segíti a farizeuspárt utódainak vallása, vakok, ési mádkozni kell értük, hogy megtérjenek:

"A mi Urunk és Üdvözítőnk szavára alapított szentséges Római Egyház erősen hiszi, vallja, és hirdeti, hogy:

(...)

Az Ószövetség, vagyis a mózesi Törvény rendszabályai, amelyek feloszthatóak szertartásokra, szent áldozatokra és szent jelekre, mivel azért lettek bevezetve, hogy valaminek az eljövetelét jelezzék, ámbár megfeleltek abban a korban Isten tiszteletének, de miután az általuk jelzett Urunk, Jézus Krisztus, eljött, megszűntek, és kezdetüket vették az Újszövetség szentségei. Halálosan vétkezik, aki még a kínszenvedés után is reményt helyez ezekbe a rendszabályokba, és alájuk veti magát, mint olyan dolgoknak, amelyek az üdvösségre szükségesek. Ám nem tagadja eme Szentséges Zsinat, hogy ezek megtarthatóak voltak Krisztus szenvedésétől az Evangélium egyetemes kihírdetéséig, csupán ne higgyük róluk, hogy eme időszakban is akár a legcsekélyebben is szükségesek voltak az üdvösségre.

Azonban állítja [ugyanezen Szentséges Zsinat], hogy az Evangélium egyetemes kihírdetése után az üdvösség elveszítése nélkül lehetetlen a megtartásuk. Krisztus hitétől idegennek nyilvánítja tehát mindazokat, akik amaz idő után a körülmetélést, a szombatot és a többi vallásos rendszabályt megtartják; és kijelenti, hogy semmi esetre sem részesülhetnek az örök üdvösségből, hacsak valamikor észre nem térnek tévelygéseikből. Mindenképpen előírja tehát mindazoknak, akik a krisztusi névvel dicsekszenek, hogy tartózkodjanak a körülmetéléstől bármely időben, akár a keresztség előtt, akár utána. Mert akár reményét helyezi bele valaki, akár nem, ezt az örök üdvösség elvesztése nélkül egyáltalán nem lehet megtartani."

(Firenzei Egyetemes Szent Zsinat: A koptokkal és az etiópokkal való egyesülés "Cantate Domino" kezdetű bullája, 1442. február 04.)

A kinyilatkoztatásnak az emberi szerző csupán eszköz oka (causa instrumentalis), míg az Isten az alapvető oka (causa principalis): a Favágó és a balta viszonya áll fenn. Emberi szóba öltözött isteni Szó a Szentírás. Ezért valódi értelmét is az adja, mit akart az isteni szerző közölni az emberen keresztül. Így az, hogy Isten szabadon a zsidó népen keresztül nyilatkoztatta ki az akaratát, és a zsidóság ezt Jézus Krisztusban elvette, aminek következtében a zsidóság a harmadik és leghosszabb száműzetését éli át a népek között mint az evangélium kerékkötője, nem a kereszténység ellen, hanem épp mellette bizonyít.

Fontos probléma, hogy nem teszi meg a mai teológia, a mai keresztény papok és lelkészek többsége a hármas distinkciót. Ezek az alábbiak:

a) Az ókori zsidó nép és a mai zsidó nép (s így vallás) teológiailag nem azonos - a mai zsidó nép nem Isten választott népe, a választottság átszállt a minden népből és nemzetből meghívott keresztényekre. Ráadásul a választás nem az ábrahámi utódokra, hanem az ábrahámi utódra (aki „előbb volt mint Ábrahám") vonatkozott elsődlegesen - a zsidóság hivatása volt előkészíteni az egész emberiségért küldött Szabadító útját. Ennyiben állt a választottsága, ami nem a saját természetéből eredt.

b) Az ószövetségi Szentírás és a farizeuspárti-rabbinikus Talmud közötti distinkció szükségessége.

c) Az ószövetségi anyagokban az időleges (ceremoniális és fegyelmi) előírások és az örök hit- és erkölcsbeli igazságok közötti megkülönböztetés szükségessége.

A kereszténység ezért isteni és nem zsidó eredetű vallás.

„Imádkozzunk a hűtelen zsidókért is, hogy Urunk, Istenünk távolítsa el a lepelt szívükről, hogy ők is megismerjék Urunkat, Jézus Krisztust. — Mindenható örök Isten, ki még a hűtelen zsidóktól sem tagadod meg irgalmasságodat, hallgasd meg könyörgéseinket, amelyeket e nép vakoskodásának elhárításáért neked felajánlunk, hogy megismervén igazságodnak világát, amely a Krisztus, a rajtuk uralkodó sötétségből kiszabaduljanak.” „Tekints végül irgalmas szemeiddel ama nép gyermekeire, amely oly soká volt a Te választott néped; hajdan átokként fejökre hívott szent véred harmatozzon le rájuk is, mint a megváltás és az élet forrása.” „Jóságos Isten, irgalmasság Atyja, Mária Szeplőtelen Szűz, a pátriárkák s a szent apostolok közbenjárása által esedezünk Hozzád, vess irgalmas tekintetet Izrael maradékaira, hogy egyetlen Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megismerésére eljussanak és a megváltás drága kegyelmének részeseivé legyenek.” „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!”

Mi lehet az oka annak, hogy Isten az Ószövetségben csak a zsidó néppel kötött szövetséget? Miért nem nyilatkoztatta ki magát minden népnek?

1. Isten kezdetben kinyilatkoztatta magát minden népnek. Ez az őskinyilatkoztatás (revelatio archaica). Ez aztán a bűn következtében elhomályosult az emberekben, és százfelé deformálódott, és deformálódik. Ennek az őskinyilatkoztatásnak a nyomai, hogy majd minden vallásban feltűnik a háromságos mozzanat, a megtestesülés, és az, hogy egy Szűz I(i)stent szül. Az etikai-morális kérdésekben is sok az átfedés. Épp ezt értik félre a szektások is. Nem a katolicizmus vesz át elemeket más vallásokból, hanem a katolikus hit éppen az, amire más vallások még emlékeznek a számtalan babonás és démonikus réteg alatt.

2. A bűn által megromlott emberiség már nem képes Istent közvetlenül "látni". "Nem láthat ember engem úgy, hogy életben maradjon." Ezért mindig bizonyos közvetítésre, előkészítésre van szükség. Erről Isten gondoskodik. Izrael népét Mózesben szólította meg, a föld népeinek választottait Izraelben. Minket "az új Izraelt" sem szólít meg közvetlenül az Isten, hanem a klérus által vezet, A világot sem szólítja meg közvetlenül, hanem a "választottakon" az Egyházon keresztül tanítja. Az más kérdés, hogy a világ nem akar tanulni.

3. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „a te ivadékodban - vagyis a te utódodban (egyben: Krisztusban!) - nyer áldást a föld minden népe”. Tehát a zsidókat nem önmagukért választotta ki az Isten(ez súlyos személyválogatás, sőt rasszizmus lenne), hanem azért, hogy a föld minden népe számára eljövendő Üdvözítőt befogadni kész vallási és társadalmi közeget alakítsanak ki. A zsidó nép kiválasztása nem öncélú, hanem szolgálat: a föld összes nemzetének szolgálata. Ebben áll a méltóságuk és nem a Talmud nemzeti és faji gőgjében. Ehhez még számos igehely tartozik (a teljesség igénye nélkül):
„Ivadékodban nyer áldást a föld minden népe” (Ter 26,4).
„Még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez” (Iz 60,1).
„El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, és a vezér az ő ágyékából, mígnem eljő az Eljövendő. Őrá várakoznak a nemzetek” (Ter 49,10).
„Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek” (Iz 11,10).
„Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak” (Iz 54,3)."

Az ószövetségi utalások Istenre úgy, mint „szövetség Istene”, a „theokrácia Istene”, „nemzeti Isten” elnevezések sem úgy értendők (miként azt, úgy látszik, a pogányok értelmezték, Izaj. 36, 18-20; 2Kir. 18, 30 s k.) mintha t.i. Jahvé a zsidóknak olyan értelemben lett volna nemzeti istene, miként a pogány nemzetek mindegyikének megvolt a maga nemzeti Istene, hanem úgy, hogy az egész emberi nemet megváltani akaró Isten kiválasztotta ezt a népet és különös szövetséggel magáévá tette, még pedig azért, hogy általa részesítsen mindeneket az üdvben ("Salus ex Judaeis est", Jn, 4: 22), s így mintegy magva legyen a belőle majdan keletkező s az egész emberi nemet magába foglaló theokráciának: a messiási országnak.

@-JzK-: Káinnál, Noénál még nincs kiválasztott nép.
Ez talán Ábrahámnál jelenik meg.
Hogy miért pont Ábrahám? Nem tudom.
Hogy van-e a zsidóságnak küldetése az emberiség irányába? Azt sem tudom.