Áldott pünkösdöt kívánok!

@Zsolt520: Köszönöm szépen, és viszont kívánom!

A megváltás ünneplése Húsvéttal kezdődik és tart nem hét napon át, mint a többi ünnepeknél, hanem hétszer hét napon át, úgy hogy betetőzést az ötvenedik napon, a második főünneppel, a pünkösddel nyer. Amit Krisztus Urunk halálával és feltámadásával megszerzett, azt most osztja ki az egész hívősereg számára a Szentlélek Úr Isten, kinek első megnyilatkozása történt a mai napon, noha már az Ószövetségben is van homályos célzás reá. Mindjárt a Világ teremtésénél is, hogy Isten Lelke lebegett a vizek felett.(Gen 1,2) De azért pünkösd teljes tartalmát úgy ismerhetjük meg, ha történetét ismerjük. Maga az ünnep a zsidóságnál is megvolt és két dolgot foglalt magában. A késői zsidóságnál megemlékezés volt arról a csodálatos és félelmetes liturgiáról, amellyel Isten törvényt adott, amikor a Sinai hegyen megjelent Izrael népének és tízparancsolatot adva megújította a vele való szövetségét. Eredetileg azonban hálaadó ünnep volt a befejezett aratásért, miért is zsengenapnak hívták, mert Pünkösdkor Istennek kellett feláldozniok az aratás zsengéjét.
Isten az emberiségge1– Noéval és fiaival – kötött először szövetséget. A szövetségnek jele az égen megjelenő szivárvány volt. De az emberek hűtlenek lettek és bálványimádásba estek. Isten azután Ábrahámmal kötött szövetséget, amikor megtette őt az emberiség ősatyjává. Ennek a szövetségnek jele a circumcisio (körülmetélés) volt. Ezt a szövetséget újította meg most Izrael népével a Sinai hegynél, az egyiptomi fogságból való kiszabadulás után ötvenedik napra. E szövetség törvénye a tízparancsolat volt, amit Isten a két kőtáblán adott Mózesnek. A szövetség jele pedig a szombat (sabbat) ünnepe volt. Ez a szövetség azonban külsőleges és tökéletlen volt, de mégis előképe volt a tökéletes szeretetszövetségnek, amikor Isten a megváltással kiemelte az emberiséget a bűn rabszolgaságából. A szövetség törvénye a tökéletes szeretet, amit a Szentlélek, aki valóban a szeretet, az emberek lelkében elültet; az újszövetség jele pedig a keresztény vasárnap. Ez az újszövetségi ünnep a mi keresztény Pünkösdünk. Pünkösd liturgiájának így a keresztény liturgiában hármas tárgya van. Az első a Szentlélek Isten eljövetelte, amint azt az üdvözítő az apostolainak és tanítványainak megígérte, hogy elküldi a Tanítót és Vigasztalót. Másodszor annak az újszövetségi szeretetszövetségnek a befejezése, melyet Isten és a megváltott emberiség között Krisztus alapított meg egységes, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyháza által. Harmadszor pedig Pünkösd tárgya ennek az újszövetségnek hatása és megvalósulása, azaz az emberiség megszentelése, a tanítás és a kegyelemosztás által. A mi Pünkösdünk is, a szó legnemesebb értelmében aratási ünnep. Ennek az aratási ünnepnek Istennek feláldozott zsengéje az a 3000 zsidó volt, akik Szent Péter beszédére ezen a napon megkeresztelkedtek.

A pünkösdi misztérium csodálatos és kegyelemdús beteljesedése Krisztus megváltói működésének és már emiatt is szoros kapcsolatban áll Húsvét titkával: és azzal együtt egy összefüggő egészet alkotva, középpontja az egyházi év második ünnepkörének. Ezért nagy ünnep a Pünkösd az egyházi évben és nem áll a Karácsony, az Epiphania és a Húsvét fénye mögött. Oltár és templom újból ünnepélyes díszben áll, a liturgikus ruhák színe piros, az ifjú, üde tavasz rózsájának a színe. A misének saját (pünkösdi) prefációja van a Szentlélek Isten tiszteletére és egy sequentiája; a Veni Sancte Spíritus. (Ez utóbbinak szerzőjét nem tudjuk pontosan megállapítani.)

Jelentőségteljes, méltó és jogos, hogy a nyári évnegyedes böjtök pünkösd nyolcadába esnek, mert hiszen a szentelési napokon a papjelöltek lelkében a pünkösdi csoda újul meg. Ekkor szokták továbbá a székesegyházakban a püspökök a bérmálás szentségét is kiszolgáltatni. A Szentlélek eljövetelét mindenféle szemléltető módon jelképezték: rózsákat vagy égő tüzes csóvákat dobtak le a templom mennyezetéről, rózsákkal díszítették a templomokat és házakat; és innen is a név, hogy rózsás húsvét (Pascha rosatum).

Emlékeztessen minket a Pünkösd arra, hogy a Szentlélek az Egyházban él, azt tanítja, megszenteli és kormányozza. Jusson eszünkbe másodszor, hogy a Szentlélek Isten megszentelő kegyelme által a lelkünkben lakik, megvilágosít és megszentel, megerősít és megvigasztal minket. Ezért kötelességünk, hogy mi ez isteni lelki vendég belső sugallatait készséggel kövessük, őt lelkünkből súlyos bűnnel soha ki ne űzzük. Végül pedig hét szent ajándékát hálásan fogadjuk és úgy használjuk fel, hogy annak szent gyümölcsei lelkünkben megérjenek.

Introitus: Az Úr Lelke betölti a föld kerekségét, alleluja! És ami egybefogja a mindenséget, az tud is minden szóról, alleluja, alleluja, alleluja!

„A vigasztaló Szentlélek .. titeket megtanít mindenre”
Prédikáció Pünkösd vasárnapra
Lepsényi Miklós,
ferences áldozópap, pozsonyi hitszónok prédikációja 1888-ból

„A vigasztaló Szentlélek pedig, kit az Atya az én nevemben küld, az titeket megtanít mindenre és eszetekbe juttat mindent, amiket nektek mondottam” (Jn 14, 26)

E vigasztaló Szentlelket pedig ma küldte el az Atya az Úr Jézus nevében, s ma tanította meg az apostolokat mindenre, ma juttatott eszükbe mindeneket. Ennek emléke felett örvendez az egyház, s öltözteti az öröm piros színébe szolgáit. És ti, hűséges hallgatóim, vajon ti nem osztoznátok-e az egyház nagy örömében? Oh! ti osztozkodtok abban. Örvendjetek is, örvendjetek lelketek mélyéből e csodálatos esemény felett! Hisz az apostolok szívét is égig érő örömmel töltötte el. Varázsoljátok csak lelketek elé a szent tanítványok gyülekezetét. Íme, itt a szoba, melyben az utolsó vacsorát isteni Tanítójukkal elköltötték. Mind együtt vannak, mind a tizenketten. Az áruló apostol helyét a jámbor életű Mátyással töltötték be, hogy a szent szám ki legyen egészítve. Közöttük a boldogságos Szűz is. Ő is várja Jegyesét. Oh, mily szent volt e gyülekezet! Mint egy darab mennyország, olyan volt e szoba. Imával, jámbor beszéd és ájtatos elmélkedéssel tölték idejüket. Nem hangzott itt illetlen beszéd, kétes értékű tréfa, szemrehányás, viszálykodás. Egy szent komolyság varázshatalma terjeszté ki szárnyait felettük. „Semmi szemrehányást nem hall itt Péter, semmi pirongást nem arat Tamás, semmi ítélet nem emelkedik Júdás, az áruló ellen; semmi harag nem lobog föl a papok ellen, kik Jézust a keresztre feszítették; semmi elkeseredés a nép ellen, mely őt elvetette, mondván: az ő vére jöjjön ránk és gyermekeinkre; semmi káröröm nem nyilatkozik a büntető ítélet miatt, mely kimondatott Izrael felett. Nem! a hit, s a Jézus és felebarát iránti szeretet, továbbá a szent buzgóság az evangélium elterjesztésének ügyében; a várakozás a megígért adományok után, ezek képezik a szent gyülekezet beszélkedése s elmélkedése méltó tárgyait.” (Munkay: A boldogságos Szűz élete, 195. 1.)

E szent foglalkozások alatt zeneszerű szélfuvallat lesz hallható a ház körül, mely kellemes összhangjával az egész várost betölti, s gyönyörteljes meglepetésben részesíti minden lakóját. A szobát, melyben az apostolok tartózkodnak, fehér fény ragyogja be, s 13 nyelvalakú lángocska tűnik fel a 13 fej fölött égve, lobogva. Az apostolok megilletődötten borulnak térdeikre, mert lelkük azt mondja, hogy akire vártak, ím megérkezett, a szél zúgása közt leszállott tüzes nyelvekben a Szentlélek jelent meg. Oh, ti szent apostolok! mily öröm, mily boldogság töltötte be lelketeket ekkor! Hát te szép, szent Mária, mit éreztél ekkor? Oh kedveseim! ki tudná ezt elmondani, mily gyönyörérzet dagasztá e szent Szűz szívét, midőn isteni Jegyesét feje fölött látta lebegni? Oh! mily végtelenül boldognak érezte magát!
A tüzes nyelv nem lebegett ugyan folytonosan láthatóképp az apostolok feje felett, de ott lebegett láthatatlanul, ott lebegett az emberi szem elöl eltakartan, mert az erősítő, vigasztaló és felvilágosító Isten nem távozott többé tőlük, nem hagyta el őket, velük volt, midőn tanítottak, midőn imádkoztak, midőn az üldözők elöl menekültek, midőn a törvényszék előtt álltak, a börtön mélyén sínylődtek, a hóhér kezei közt véröket öntötték.
Sőt nem hagyta el a Szentlélek az apostolok utódait sem, sem azokat, kik az ő nyomdokukba léptek, az ő székükbe ültek, az ö láncaikat hordozták, az ő kínjaikat, fájdalmaikat, megvetésüket örökölték. Erősíti, bátorítja, felvilágosítja, edzi, vezeti a harmadik isteni személy még most is az egyház tanító karát, annak püspökeit, pápáját, ki Jézus egyházának törvényszerű látható feje, szent Péternek, a kőszálalapnak utódja. Amint gyámolitá az első Pétert, úgy gyámolítja most a 259-diket, kinek neve XIII. Leó.
A Szentlélek e támogatása teszi most is, hogy a pápa, midőn a hit és erkölcs dolgaiban, mint pápa, mint az egyház feje, az egész anyaszentegyházhoz beszél, akkor tévmentes, azaz csalatkozhatatlan, ki nem téved, nem tévedhet.

Midőn a vatikáni (az I.) szent zsinat, 1870-ben a római pápa eme tévmentességét elfogadta, kihirdette, nosza! feltámadtak minden oldalon az egyház ellenségei és szellemtelenségük minden silány élcét felhasználták, kilövöldözték, hogy nevetségessé tegyék a pápai csalatkozhatatlanságot. Legkülönösebb az egész dologban az volt, hogy a legnagyobb zajt éppen azok csapták, kiknek vajmi kevés szavuk és közük van az egész pápasághoz és kereszténységhez, minők a zsidó újságírók, a nem katolikusok és hitetlenek, kik ha katolikusoknak születtek is, de a vallást gonosz életmódjuk által már rég megtagadták, szeplőtlen zászlaját elhagyták.
Minthogy ma is nem egyszer hallhatni éretlen megjegyzést, az egyház tiszteletreméltó fejének csalatkozhatatlansága felett olyanok szájából, kik vagy ostobák s nem tudják, miben áll tulajdonképpen a csalatkozhatatlanság, vagy gonoszok, kik nem akarják tudni, éppen azért, hogy ily éretlen beszéd titeket a hitben meg ne ingasson, s hogy ti e dolgot jól értsétek, mai nap a pápa csalatkozhatatlanságáról, vagyis tévmentességéről fogok szólani.

Miben áll a pápa csalatkozhatatlansága vagyis tévmentessége? Világosan megfelel erre a vatikáni gyülekezet. „A római pápa, midőn ex cathedra, (azaz apostoli székéből) beszél, mint valamennyi kereszténynek pásztora és tanítója, legfőbb apostoli tekintélyével, a hit- és erkölcsökre vonatkozó, az egész egyház által megtartandó tant kimond, a szent Péter személyében neki megígért isteni segélynél fogva oly csalatkozhatatlansággal bír, mellyel az isteni Üdvözítő akarta, hogy egyháza a hit-erkölcsökre vonatkozó tan kimondásában felruházva legyen; ugyanazért a római pápának határozatai magukban véve, nem pedig az egyház beleegyezésénél fogva megmásíthatatlanok.”

Az első feltétel tehát, hogy a pápa nyilatkozatai tévmentések legyenek, az, hogy pápai székéből szóljon, vagy mint a tévmentességet hirdető bullában feljegyeztetett: ex cathedra beszéljen. Ez a szó kathedra szószéket, beszélő helyet jelent. Katedra ez a szószék is, amelyen én most állok. A pápának tanítása tehát csak azon esetben lehet ment minden tévelytől, ha katedrájáról, szószékéről, szent Péter székéről tanít.
„De hát ha nem megy fel e szószékre, e katedrára, akkor nem tévmentes?” – Nem! „De hát mit változtat ez a dolgon? Hisz az igazságra nézve mintegy, akár egyik, akár másik helyről hirdessék, igazság marad azért. A tévely ellenben tévely marad, ha szent Péter székéről hirdetik is.” – Ez való igaz, Nem is a tényen változtat a hely, hanem változtat magán az emberen. Egy példa világossá fogja tenni e dolgot. Talán ismertek ti olyan embert, akinek, úgyszólván, minden szava hazugság, aki annyira megszokta a füllentést, hogy nem tud igazat mondani; könnyebb a lelkének, ha lódíthat egyet az igazságon. S lássátok, midőn ez az ember gyónni jön, letérdel a lelkiatya előtt, ott nem hazudik, ott megtagadja úgyszólván rossz szokását s igazán beszél. Lássátok, a szent hely, mennyire megváltoztatta őt, mint uralkodik felette egy láthatatlan erő, egy isteni hatalom, mely védi őt, megszokott bűnétől. A pápa tanítói katedrája, szent Péter széke felett lebeg a Szentlélek, malasztja ott folytonosan kiömölve van, s ez a malaszt védi, nem engedi a pápát tévedni akkor, midőn e katedráról, e szószékről beszél, úgy, hogy ekkor a tanítás igéit mintegy maga a Szentlélek rakja ajkaira s azt mondhatjuk, hogy a pápa kényszerülve van csak azt mondani, amit a Szentlélek sugall néki, s épp azért, ha tán mindjárt maga akarna, se tudna tévedni, midőn Péter székéről beszél. S azért kell a pápának katedrájáról szólani, ha azt akarja, hogy szava a tévelytől ment legyen.

„Így tehát nagyon jó dolga van a pápának. Ha valami felett kétség támad, ha nem tudnak példának okáért a tudósok vagy politikusok megegyezni, a pápa egyszerűen fellép katedrájára, nyilatkozik a dolog felöl s mivel e helyen a Szentlélek sugalmazza, tehát egyszerre megtalálják a vitatkozók az igazságot.” – Ez megint nem áll. Hogyan is szól a tévmentességet kihirdető pápai levél? „A római pápa, midőn katedrájáról beszél, mint valamennyi kereszténynek pásztora és tanítója, legfőbb apostoli tekintélyével, a hit és erkölcsökre vonatkozó, az egész egyház által megtartandó tant kimond – akkor tévmentes. Tehát nem tévmentes, ha bárminő dologban nyilatkozik. Csak akkor, ha a hit és erkölcsökre vonatkozó tant mond ki. És ez a második feltétel, mely megkívántatik csalatkozhatatlanságához. Tévedhet, ha katedrájáról nyilatkozik is, de nem a hit és erkölcsökre vonatkozólag; de tévedhet akkor is, ha a hit és erkölcsökre vonatkozólag beszél ugyan, de nem katedrájáról.

„És ha katedrájáról, szent Péter pápai székéről nyilatkozik a hit és erkölcsökről, soha nem tévedhet?” Igenis tévedhet, ha példának okáért mint magán ember szól. Tegyük fel, hogy te elzarándokolnál Rómába, ott a pápa elé jutnál, ki szent Péter székén ülve fogadna és beszédbe ereszkednék veled a hit és erkölcsökről, ne gondold, hogy ekkor a pápa beszéde, habár a hit és erkölcsökre vonatkoznék is az, és szent Péter székéből szólana, tévmentes volna. Nem! valamint te tévedhetsz, épp úgy tévedhet ilyenkor a pápa is. Miért? Mert mint magán ember beszélne veled, már pedig világosan kimondatott, hogy csak akkor ment a tévedéstől, amidőn, mint az összes keresztények pásztora és tanítója nyilatkozik. Ez a harmadik kellék, hogy a pápa nyilatkozatában csalatkozhatatlan legyen.

„De ha a pápa, mint pápa, mint a katolikusok lelkének és szívének fejedelme fogad valakit, azon szertartások között, melyek közt mint pápa lép fel, vagy ha ezreket, ha országokat fogad, s ekkor katedrájáról, mint Krisztus egyházának fejedelme nyilatkozik, a hit és erkölcsök felett, így tévmentes?” Így sem az. Ekkor is tévedhet, mint tévedhetek én, mint tévedhetsz te, mint tévedhet bármelyikünk, akik most itt vagyunk. Mert, hogy a pápa tévmentes legyen, kell hogy ne egyhez, ne kettőhöz, ne tízhez, százhoz, ezer-, tízezer-, százezer- vagy millióhoz szóljon, hanem az egész anyaszentegyházhoz, annak minden egyes tagjához, a férfiakhoz és nőkhöz, a gyermekekhez és felnőttekhez, a jámborokhoz és bűnösökhöz. Ez a negyedik kellék, hogy a pápa nyilatkozatában tévmentes legyen.

,,S ha a pápa az erkölcs és hit dolgában könyvet ír, ha műve jeles, aminő még nem létezik, vajon csalatkozhatatlan-e könyvében?” Nem! Mint író, éppen úgy tévedhet, mint bárki más. Lehet műve bámulatra keltő, széles tudománnyal, mély bölcselettel, helyes nézetekkel teljes, de azért a pápában az író nem tévmentes.

„És midőn prédikál a pápa, midőn szent beszédet tart katedrájáról s e szent beszédet éppen a hit és erkölcsökről tartja, vajon a botlás, a tévedés, a csalatkozás felett áll-e ekkor?” Nem áll! Még ekkor sem csalatkozhatatlan, még ekkor is tévedhet.

„Hát midőn egyházi ügyekben ítéletet mond, midőn valamely szent dologban felmerült kétséget bírói szavával eloszlat, midőn bonyodalmakat egyenlít ki s ez ítélet az egész világ-egyház hivőinek tudomására hozatik, jövőbeni miheztartás végett, ekkor tévmentes a pápa?” Ekkor sem tévmentes. Még mindig csalatkozhatik. – „És ítéletében meg kell nyugodnunk?” Valamint a gyermeknek meg kell nyugodni édes atyja ítéletében, noha az sem tévmentes; valamint az alattvalók kötelesek megnyugodni a fejedelem ítéletében, noha tévedhet a fejedelem is, épp így meg kell nekünk is nyugodnunk a pápa ítéletében, melyet valamely egyházi ügyben hoz, meg kell nyugodnunk engedelmességből, nem pedig mintha a pápa ítéletében nem tévedhetne. A pápa, mint bíró tévedhet.

„És ha a pápa törvényeket hoz, egyházi törvényeket, melyeket pápai székéből, az egész egyházat kötelezőleg hirdet ki, tévmentes-e ekkor?” A pápa, mint törvényszerző, szintén nincs kivéve a tévedés alól. Az általa hozott törvényeket kötelesek vagyunk megtartani, de nem vagyunk kötelesek hinni, hogy itt nem tévedhet, hogy e törvények a legjobbak, legjelesebbek, leghelyesebbek és legbölcsebbek, Lehet hogy a hadvezér rossz csatatervet készít, de a közlegény köteles engedelmeskedni.

„De mikor tévmentes tehát a pápa?” A pápa egyedül tanítói hivatalában tévmentes. És ez az ötödik kellék, hogy a pápa csalatkozhatatlan legyen, Nem csalatkozhatatlan mint ember, nem csalatkozhatatlan mint író, nem csalatkozhatatlan mint szónok, nem csalatkozhatatlan mint bíró, nem csalatkozhatatlan mint törvényszerző, egyedül mint tanító csalatkozhatatlan, egyedül mint tanító nem tévedhet. De még ekkor se mindenben csalatkozhatatlan. „Még a hittani rendeletekben, még a hittani bullákban stb. sem tartozunk különbség nélkül mindent hittani határozatul, következésképp a csalatkozhatatlanság tárgyául tekinteni; és különösen nem kell ilyenül tekinteni azt, ami csak futólagosan van említve és csak bevezetésül vagy indokolásul szolgál” – ígymond Fessler, a vatikáni zsinat főtitkára. (Bougaud: Kereszténység és korunk IV. könyve, 103. lap.)
Miben csalatkozhatatlan tehát a pápa mint tanító? Talán csalatkozhatatlanok egyes nézetei, melyeket Péter székéből az egész világhoz intéz? Nem! hanem midőn székéből, mint az egyház feje, az egész kereszténységhez szólván, valami felett kimondja, hogy ez Isten által kinyilatkoztatott igazság, mely a szentírásban világosan bennfoglaltatik, s melyet épp azért el kell fogadni kivétel nélkül mindenkinek; ekkor csalhatatlanok, tévmentesek csupán maguk a határozat szavai, melyekkel valamely igazság örök, isteni igazságnak mondatik ki. (Bougaud: 11. o.)

Hogy a pápa határozata tehát tévmentes legyen, az eddigi öt feltételhez még annak kell járulni, hogy Istentől kinyilatkoztatott hitcikkelyt jelentsen ki ilyenül, vagy pedig oly igazságok felett mondjon határozatot, melyek ha nincsenek is Istentől kinyilatkoztatva, de a kinyilatkoztatással oly szorosan függnek egybe, hogy ezek csalatkozhatatlan megítélése nélkül a hit letéteményét bajos volna előadni, megőrizni, vagy kimondani. (Bougaud: u. o. 106. 1.)

De ha így áll a dolog, hogy a kinyilatkoztatott vagy ki nem nyilatkoztatott ugyan, de azzal szoros összefüggésben álló igazságok kijelentésénél, maguk a határozat szavai tévmentesek, de ezek is csak akkor, ha a pápa 1) szent Péter székéből, 2) a hit és erkölcsökre vonatkozólag, 3). mint az összes keresztények főpásztora és főtanítója, 4) nem egy töredékhez, hanem az egész keresztény katolikus anyaszentegyházhoz, annak minden egyes tagjához szól, vajon van-e ebben valami különös? Hisz ha még ilyenkor, midőn ily ünnepélyes és az egész világra szóló a működése, még ilyenkor se segítené Jézus Krisztus különösen az ő földi helyettesét, kinek Péter után a mennyország kulcsait adta, kit juhai főpásztorává tőn, ha megengedné, hogy még ilyenkor is tévedjen: lehetne-e azt mondani: hogy gondot visel övéire, nyájára, annak pásztorára? lehetne-e mondani, hogy beváltotta szavát, midőn így szólott: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végéig ?” vagy midőn ígéretet tőn, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta?”

Honnét van tehát, hogy ily világos igazságnak annyi üldözője támadt? Honnét van, hogy a tévmentesség észszerű hitcikkelye oly sok gúnyolóra és ellenzőre talált? Onnét, hogy e gúnyolódók egy százada sem tudja, hogy miben is áll tulajdonképpen a pápa tévmentessége. Hanem azért felfujt képpel kiabálnak, öblös torokkal gúnyolódnak ellene, mintha tudja Isten, mily jól értenének e dologhoz. Ha meg akarsz erről győződni, ám kérdezd sorba azokat, kik a pápa csalatkozhatatlansága felett próbálnak világgá bocsátani egy-két fejtetőre esett élcet, hogy miben áll tulajdonképpen e csalatkozhatatlanság? s én, itt a szent helyen bátran merem állítani, száz között alig találsz egyet, kinek tiszta fogalmai lennének e tekintetben.

A másik ok pedig az, hogy az egyház ellenei minden alkalmat megragadnak annak megtámadására, kicsúfolására, s tegyen az egyház bármit, van lelkük mindenből gúnyt űzni. Ámde éppen azért, mivel ellenségek, engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetvén irántuk, nem tarthatnak igényt arra, hogy az anyaszentegyházat ő általuk ismerjük meg, kiknek minden szavát, minden tettét a gyűlölet sugallja.

Pünkösd vasárnapja van ma, az egyház születésnapja. E napon szállott alá a Szentlélek ajándékaival az apostolokra. Folyton velük maradt, bátorítván, tanítván, vigasztalván és erősítvén őket. Ugyan e Szentlélek gyámolitá az apostolok utódait is, kik épp azt tették, amit az apostolok tanítottak; fáradtak, nélkülöztek, szenvedtek, börtönben sínylődtek, számkivetésbe űzettek, vérpadra hurcoltattak, éltöket áldozták fel, de a sziklaalap nem rendült meg soha.
Ugyancsak ő árasztja ki áldását ma is az egyház feje fölé; ennek szent malasztja ad erőt annak a szent aggastyánnak, ki mindenétől megfosztva, a legelső fejedelem mégis: a szívek fejedelme; kinek életéért háromszáz millió hivő küldi imáját a Legszentebb trónjához; kinek székét tisztelet hullámozza körül; ki szegények szegénye bár, mert megrabolták, mint Mesterét, Urát: Jézus Krisztust, de azért a dúsak között a legdúsabb, mert bírja azt, mit oly kevés uralkodó bír, az alattvalók szeretetét; őt gyámolítja a Szentlélek, hogy reszkető kezeivel biztosan vezethesse a hánykódó tenger hullámai felett az üdv hajóját; ő ad neki erőt, hogy megküzdhessen ellenségeivel, harcol vele, hogy győzelmet arathasson, ő ül ajkára, hogy gyenge szava megrázza a világot, ő vezérli elméjét, hogy bölcsessége bámulatba ejtse a bölcseket, ő sugallja, hogy bizonyos esetekben szava tévmentes legyen, felülálló minden csalatkozáson.

Oh Szentlélek Úristen! maradj szent atyánkkal, a pápával halála pillanatáig, maradj Krisztus egyházával örökké, hogy üdvös feladatát, mely a lelkek boldogítása, minden háborítás nélkül, nyugodtan teljesíthesse. Amen.

PÜNKÖSDHÉTFŐ
(Stációs templom: Szent Péter bilincseinek temploma)
A pünkösdi ünnep nagyságát mutatja az is, hogy egész oktávája alatt minden napra külön miseszöveget állított össze az Egyház és valamennyiben a Szentlélek csodáit ünnepli. A mai mise szövege utal több helyen az újonnan megkereszteltekre is, mert ezen a napon is szoktak az ősegyházban keresztelni annak emlékére, hogy Szent Péter ezen a napon keresztelte meg a legelső hívőket.
Introitus: Táplálta őket a búza zsírjával, alleluja; és jóllakatá mézzel a kősziklából, alleluja, alleluja!

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá”
Prédikáció Pünkösd hétfőre
Lepsényi Miklós,
ferences áldozópap, pozsonyi hitszónok prédikációja 1888-ból

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá” (Jn 3,16)

Még ma is tart a Szentlélek eljövetele feletti öröm; még a mai napot is a harmadik isteni személy imádására szenteljük. Ebből is kitűnik, mily nagy ünnep a pünkösd napja, a Szentlélek eljövetelének, malasztjai és kegyelmei kiömlésének ünnepe. Örvendjetek tehát ma is kedves keresztények! és öntözzétek arcotokat örömkönnyekkel! Újuljanak meg a tegnapi dicsénekek, mert drága percei az örömnek egyre tartanak még ma is! Ereszkedjetek térdeitekre és repeső szívvel az égboltra tekintve imádkozzatok: oh, Szentháromságnak harmadik személye, imádandó Szentlélek Úristen! ki az ártatlan bárány felett galamb képében lebegtél s az apostolok előtt tüzes nyelvek alakjában lettél látható, imádlak téged és magasztallak lelkem minden erejével, amiért a szent keresztség fürdőjében engem is méltóztattál megszentelni, amiért azóta is folyton segélyemre vagy, ragyogó szárnyaiddal betakarsz, a jóra ösztönzesz s kegyeiddel erősíteni nem szűnsz meg. Oh! ne vond meg kegyeidet tőlem soha, mert csak ennek verőfénye alatt érhet meg üdvösségem drága gyümölcse. Oh védelmezz! oh gyámolíts! oh erősíts malasztoddal mindenkor!

Midőn azonban egyházunk a Szentlélek dicsőségét zengedezi még ma is és imái s énekei által a harmadik isteni személyt magasztalja, ne feledkezzetek meg az Atya és Fiúról sem, kik szintén részesei a Szentlélek dicsőségének, mert az ő munkálkodásából sincsenek kizárva. Vajon ki ígérte a Vigasztalót az apostoloknak? Jézus Krisztus. S ki küldte el hozzájuk? Jézus Krisztus. Tehát a Fiú már ezáltal is részt vett a Szentlélek áldásos működésében. De nem ígérheti meg apostolainak a Vigasztalót és el sem is küldi, ha ő maga is nem jár a földön, tanítványokat nem gyűjt, kik mély fájdalmat éreztek távozása felett. De az Úr Jézust ki ígérte meg a paradicsomban siránkozó ősszülőknek? s ki küldte, ha nem az Atya? Így tehát a Fiúval együtt az Atya is részes a harmadik személy dicsőségében, mert munkálkodásában is van része. Erre akar figyelmeztetni bennünket az anyaszentegyház, midőn a mai evangélium által azt mondja: Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adá. Tehát: az Atya adta egyszülött Fiát a világnak, ki elküldi a Szentlelket. Íme a három isteni személy működése egy és ugyanazon célra!

S mi volt e működés rugója? mi indította Istent, hogy ily kegyelmekkel halmozza el a világot? A szeretet! Isten szerette a világot, s e szeretet indította őt a legnagyobb kegyességre; a szeretet indította, hogy teremtsen bennünket, a szeretet indította, hogy bűneink rabláncát széttépje halála által, a szeretet indította, hogy malasztjával boldogítson. Tehát Isten szereti a világot! Oh mily megfoghatatlan titok, mily nagy kegy, mily határtalan irgalmasság ez!
Halljátok ezt, ti népek és minden nemzetek! Isten szeret benneteket! Halld ezt, te bűnökkel terhelt világ! Isten szeret téged! Oh miként hálálod ezt meg? miként fizeted le a nagy tartozást, melyet ez istenszeretet ró reád.
Úgy, ha te meg szereted őt, a teljes Szentháromság egy Istent, ki a menny fényességében lakik. Ha szereted az Atyát, ki teremtett, ha szereted a Fiút, ki megváltott, ha szereted a Szentlelket, ki megszentelt.
Hogy pedig e szeretet annál forróbb, annál lángolóbb legyen, gondoljuk meg, mily érdemetlenek vagyunk, s mennyire szeret mégis Isten.

Ha végig tekintünk a tágas láthatáron, ha szemügyre vesszük hajnalban a rózsás fényt, mely kelet hegyláncait pirosra festi, nappal a kéken mosolygó égboltot, melyen, mint azúr tengerfodron lángoló hajóként úszik a nap, ha este tekintjük azt a csillagos fátyolt, mely fejünk felett terjed szét, lehetetlen, hogy szívünk a gyönyör édes érzete alatt nagyot ne dobbanjon és elragadtatásunkban fel ne kiáltsunk: „Méltó vagy Urunk Istenünk dicsőséget és tiszteletet és erőt venni, mert te teremtettél mindent” (Jel 4,11);. „szent, szent, szent a seregek Istene, teljes az ég és föld az ő dicsőségével” (Iz 6,3), mert ,,ő teremtett mindent egyenlőképpen”. (Sir 18,11) És ha elgondoljuk, hogy ezt a sok ékességet, a földet füveivel és virágaival, az égboltot nap, hold és csillagaival a mi hasznunk és gyönyörűségünkre teremtette: akkor boldogságunk és örömünk még nagyobb lesz, s a dicséret szavai még inkább lelkünk mélyéből törnek fel.
Úgy van, Isten nem magának, hanem nekünk, a mi számunkra alkotott mindent. Azért semmi nem volt a világon, míg csak az ember teremtését el nem határozta az örök Úr. De amint elhatározta ezt, előbb alkotta a nagy világot s csak ezután a kis világot (microcosmos), mint a régi bölcsek az embert nevezték. Világos tehát, hogy Istennek a világra semmi szüksége nem volt, mert hisz öröktől fogva az ember teremtéséig anélkül élt. Az ember azonban nem lehetett külvilág nélkül, mert ő maga is anyag lévén, nem nélkülözhette az anyagot. Tehát Isten nem maga, hanem a mi számunkra alkotta a nagy mindenséget ezer csodáival.

Meggondolva már most ezt, arra a gondolatra kellene jönnünk, hogy az ember valami felséges, nemes és tiszta teremtmény, ki érdeménél fogva teljesen méltó Isten e nagy jótéteményére. De, oh sírjatok emberek! mert nincs így. Mi érdemetlen szolgák, bűnös teremtmények vagyunk, kikkel Isten nem érdemüknél fogva bánik kegyesen, hanem csak ingyen, irgalomból.
Már teremtésünk is meggyőzhet alacsony voltunkról. Alkottattunk földből, a föld agyagából, mint a szent könyv mondja. Szennyes föld, piszkos sár adta testünk anyagát. Igaz, hogy a föld még szűz és szeplőtelen volt, még nem undokítá semmi; igaz, hogy a Teremtő szentséges keze még tisztábbá tevé, de azért mégis csak föld volt az, jelképe az alacsonyságnak. Tehát már ezen származásunk tudata eloszlathatja minden büszkeségünket, mert ez bizony csekélységünk és nyomorult voltunk mellett tanúskodik. De arról tesz tanúságot megsemmisülésünk is. Amint por és föld voltunk, úgy ismét por és föld leszünk. A halál visszafektet bennünket oda, ahonnét felkeltünk, a földbe. „Egyszerre elfogy minden test és az ember ismét hamuvá lesz” (Jób 34,15), mondja a türelem szent pátriárkája, Jób. Igen, mert „az ember rothadás és az ember fia féreg.” (Jób 25,6)
„Por vagy és porrá leszesz” (1 Móz 2,19), így szólott az Úr Ádámhoz. Kevélykedjél hát te ember, ha képes vagy erre. Kevélykedjél csak, hisz van okod rá, mert por vagy és ismét csak por leszesz. Ah, szerencsétlen halandók! hát nektek nem jut az eszetekbe? hát nem tudjátok-e, mily nyomorultak vagytok? Miként lehet kevély léptekkel, felemelt fővel járnunk, holott csak hitvány por vagyunk és semmi más, csak hitvány por leszünk és semmi más? Vagy talán azt hiszed, oh ember! hogy több vagy mint a fűszál, mint a rét virága? Az elhervad, de elhervadsz te is; az porrá lesz, de porrá lész te is. Mivel vagy tehát különb a fűszálnál? Sőt úgy látszik, hogy az túlszárnyal téged; úgy látszik, mintha a Teremtő kegyesebb lett volna iránta, mint irántad, mert annak hervadása jó illat között megy végbe, míg a te feloszlásod oly kiállhatatlan bűzt terjeszt, hogy sokszor legjobb barátaid, fiaid és leányaid undorodnak tőled és kívánják, vajha már ne undokítanád a ház környékét. Tehát csakugyan „minden ember por és hamu” (Sir 17,31), mert „az emberek mindnyájan sárból és földből vannak, melyből Ádám teremtetett” (Sir 33,10), és így sár és föld lesznek mindnyájan. De ha ez így van, ha az élet előtt por voltál és por leendesz az élet után is, mondd: nem végtelenül nyomorult, nem végtelenül alacsony, törpe és hitvány teremtmény vagy-e?

„Van lelkem, halhatatlan lelkem – így beszélsz talán; ez megnemesíti a sarat, fölemeli a port és minden teremtmény fölé helyezi. E lélek az én büszkeségem.” Igaz, lélekkel meg vagy áldva édes Atyámfia! mert az Isten alkotá az embert „a föld agyagából és orcára lehelé az élet leheletét.” (1 Móz 2,7) E lehelet adott életet az agyagnak, mert lélek volt az. Így lehelt Isten láthatatlan módon reánk is, mindnyájunkra, anyánk méhében, hogy élet szálljon belénk. Kétségkívül a lélek megsemmisítheti a testet, valamint a kovász a tésztát megsavanyítja. A kertészek a vad csemetébe, ha egy nemes magot oltanak, a kis magocska az egész fát nemessé teszi. De nem példanélküli eset, hogy néha mindegyik kivész, elszárad: szintígy gyakran a lélek sem fejtheti ki nemesítő hatását, hanem maga is megromlik. És tudjátok, mi a lélek gyilkosa? a bűn. Ez rabolja meg életétől, „akik bűnt cselekszenek és hamisságot, ellenségei lelküknek”. (Tób 12,10)
Oh, ti bűnösök! értsétek meg ezt. Ha az Isten törvényeit megvetitek: ellenségei vagytok lelketeknek; ha gonoszságokat visztek véghez: ellenségei vagytok lelketeknek; ha nem igyekeztek a vétektől szabadulni, egész bensőtökben megtisztulni és megjavulni: ellenségei vagytok lelketeknek. És mily sors vár még reátok? Megtudhatjátok szent Dávidtól, ki sírva mondogatta, hogy „a bűnösök elvesznek”. (Zsolt 11,20)
Nem félsz-e tehát bűnös atyámfia, tudva a kinyilatkoztatást? Nem reszketsz-e ha meggondolod, hogy a bűnösök elvesznek, hogy az Úr „a bűnösökre tőröket hullat”. (Zsolt 11,7) Lehetsz-e kevély halhatatlan lelkedre is? Ah, nem, arra sem, mert ártatlansága ékes koronáját a szenvedélyek vihara lesodorta a porba, és a gonoszság vaspörölye összetöré azt. Bár az istenséggel rokon a lélek, de azért nem véthet meg az sem az elbukástól. Tehát egészen méltatlanok és érdem nélküli vagyunk, akár testünket tekintsük, akár lelkünkre gondoljunk, akár alkotásunk alacsonyságát, akár feloszlásunk undokságát vegyük is figyelembe.
E csekély voltunkat forgatta elméjében szent Pál is, midőn kicsinylőleg így sóhajtott fel: „Oh ember, ki vagy te?” (Róm 9,20) Bizony ki és mi vagy te ember, ha nem por és hamu, ha nem sár és föld, ha nem rothadás és féreg, ki víz gyanánt iszod a gonoszságot? (Jób 15,16) Nem vakság, együgyűség és gonoszság-e tehát büszkélkedésünk, midőn ily hitvány férgek, ily semmik vagyunk?

Vagy talán azt mondod, nekem vétkem nincs; lelkem tiszta és szenny nélküli, mint a napsugár és virág kelyhe, mert teljes életemben kerültem a bűnt és futottam minden gonosztól! – Oh szerencsétlen ember! te önmagodat csalod. Isten szerinti férfi volt szent Dávid, és mégis ment volt-e a bűntől? vajon nem esett-e el? Szent Pál nem a legbuzgóbb apostol volt-e? és nem kiáltott-e fel mégis: „Én testi vagyok, rabszolgája a bűnnek.” (Róm 7,14) Szent Jánost nem szerette-e különösen az Úr Jézus ártatlanságáért? És mégis így ír: „Ha azt mondjuk, hogy nincs vétkünk, magunkat csaljuk meg és igazság bennünk nincsen.” (1 Jn 1,8) S mit mondasz te, Szentlélek Úristen? „Hétszer esik el az igaz” (Péld 24,16), így szól ő.
Ha tehát „nincs igaz ember a földön” (Préd 7,21), mert még a legigazabb is hétszer esik el: miként emelheted fejedet oly magasra?' miként tarthatod tisztának magad? Ki az, ki az Isten törvényének ösvényén oly szilárdan áll, hogy nem bukhatnék el? Ki az, ki mindig hű volt a törvényekhez és azoktól soha nem távozott? „Ki mondhatja, tiszta az én szívem és tiszta vagyok a bűntől” (Péld 20,9), miután oly szent emberek, az Istennek legjobb gyermekei, az anyaszentegyház legnagyobb dicsőségei siránkozva ismerik el vétkes voltukat? Oh! ne mondjátok tehát, hogy bűnmentesek vagytok; ne mondjátok, hogy szenny nem tapad lelketekhez, hanem alázatos szívvel rebegjétek a szent próféta után: „Vétkeztünk, istentelenül cselekedtünk, gonoszul viseltük magunkat, Urunk Istenünk, minden igazságod ellen.” (Baruk 2,12) Mondjuk ezt mindnyájan kegyes keresztények! mert mindnyájan vétkeztünk, mindnyájan a bűnök tengerében úszunk.

De hátha csakugyan úgy van, hogy lelkünk jelenleg tiszta, misem szeplősíti azt, mert talán épp most keltünk fel a gyóntató széktől, hol bűneink sokaságát leraktuk Isten helynöke előtt, fájdalmainkra csak most kértünk irt, s néhány pillanat előtt nyertük csak meg a feloldozást? Talán még fakadoznak szemeinkből a bánat könnyei s arcunk még nedves azoktól a cseppektől? De hát a mi érdemünk-e, ha most csakugyan tiszták és ártatlanok vagyunk? Oh! az Isten kegye, az Isten kegye ez, kegyes keresztények! Őneki kell köszönnünk, hogy bűneinkből kitisztulhatánk, mert ő megtehette volna, hogy megigazulásunk előtt ujjával érint és mi bűneinkben veszünk el. Vagy talán nem szakíthatta volna meg életed fonalát, mielőtt e templom küszöbét átlépted? nem zárhatta volna-e le ajkaidat örökre bűneid elszámlálása előtt? Oh! bizonyára megtehette volna, de nem tevé, mert könyörülettel viseltetik irányodban, mert sajnál téged, mivelhogy szeret.

Az Isten szeret téged, oh ember!
Szeret az Isten, ki a viharok kormányrúdját tartja kezében, ki beszél a mennydörgés iszonyú morajában, ki mindenhatóságát a villámok vakit lángbetűivel írja az égboltozatra, ki haragja idején megrengeti a föld sarkait, hogy városok omlanak porba és hullámok csapnak ki medreikből. És ez a nagy, felséges, hatalmas Isten téged, oh ember! szeret, minden érdemetlenséged dacára is szeret. Oly kegyelem ez, melyet mivel sem lehet összehasonlítani. Oh! miért nem szólhatok a menydörgés hangján; miért nem emelhetem fel szavamat, hogy a nagy világ meghallja; miért nem kiálthatom minden ember fülébe, hogy az Isten szeret téged? Az Isten szeret, kivétel nélkül mindenkit szeret. Oh! ő mindenkit szeret. Ti gyermekek, ti ifjak, ti szüzek, ti házasok, ti özvegyek, ti deres fürtű aggastyánok! az Isten mindnyájatokat szeret. Igen, szeretetének sugarait senkitől nem vonja meg, valamint a nap válogatás nélkül kiönti fényét a rózsára és tövisre, a virágra és a gyomra.
De hát ne dicsőítsük-e az Isten e végnélküli szeretetét? Ne magasztaljuk-e szívünk mélyéből jóságos voltát? És mennyire szeret bennünket az Isten! Vajon nem halmoz-e el jótéteményeivel? nem adja-e áldását kezünk munkájára? nem ad-e egészséget és erőt? nem rakja-e fel asztalainkra a napi kenyeret? nem terheli-e meg fáink ágait jóízű gyümölccsel? nem lát-e el a szükséges ruházattal és lakóhellyel? Helyesen mondja tehát a szentírás, hogy „Isten a földre tekintett és betöltötte azt javaival”. (Sir 16,30) Sőt gyönyörködtetésünkre, kihímezte a földet a virágok ékes csillagaival, és az eget a csillagok sugárzó virágaival? „Tekints az égre, földre és mindenekre, amik azokban vannak és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtette azokat” (2 Mak 7,29) és a te számodra, oh ember! Mert szeret téged.

De az Isten szeretetének nem ez a legnagyobb bizonyítéka, oh nem! Szívének irgalmát, irántunk való forró szeretetét másként is kimutatta. Oh! figyelj most ég, nyisd fel füledet föld, mert egy titkot mondok, mely örökre imádatunk bámult tárgya leend. Az Isten egyszülött Fiát adta az emberiségért! Saját édes gyermekét küldötte el, hogy itt vérét a legborzalmasabb kínok között kiöntse és meghaljon, csak hogy mi ne szenvedjünk kínokat és halált örökre. Hát nem a legnagyobb szeretetnek jele-e az? Isten elhagyja dicsőségét, leszáll az égből, itt nyomorog, szenved, végül meghal iszonyú gyötrelmek közepett, hogy az embert, háládatlan teremtményét, ki hozzá csak egy porszem, egy csúszó-mászó féreg, egy lehelet, egy semmi, megmentse az örök kárhozat veszélyéből. Oh Isten! mivel mérjem meg e szeretet tengerét, s hogyan beszéljem el határtalanságát? Te szeretsz bennünket oly szeretettel, melyre teljesen méltatlanok vagyunk, drága kincseit mennyei szeretetednek oly pazarul szórod közénk, hogy rideg szívünk szégyenében lángol.

Hogy Isten e határtalan szeretetét festeni megkíséreljem, te hozzád fordulok, keresztény anya! A Mindenható talán megáldott gyermekekkel, kik jók, szófogadók, engedelmesek, azon vannak, hogy minden alkalommal örömet szerezzenek neked s ha látják, hogy arcodon a fájdalom kinyomata ül, hogy te keseregsz és könnyeid patakként csurognak, az ő örömük is megszakad, az ő szívük is megtelik fájdalommal. Oh! ha ilyen jó gyermekeitek vannak, vajon nem szeretitek-e őket? nem kívánjátok-e reájuk a mennyország minden áldását? s nem adtok-e könnyes szemmel hálát az Istennek, hogy ilyen jó gyermekekkel áldott meg? Oh! bizonyára, ti fölemelitek karjaitokat az ég felé és szívetek mélyéből imádjátok gyermekeitekért a nagyhatalmú Alkotót. Ha már most e gyermekeket veszély fenyegetné, nem védenétek-e őket? Ha fájdalmas betegség az ágyra vetné, ha iszonyú kínok gyötörnék, vajon nem kiáltoznátok-e velük együtt? nem sírnátok-e ti is? nem virrasztanátok álmatlanul ágyaik mellett, lesve minden óhajukat, várva kívánságaikat? és ha a kérlelhetetlen halál akarná fagyos csókját homlokukra illeszteni: vajon nem szívesen halnátok-e meg édes gyermekeitek helyett? Oh igen, mert szeretitek őket, szeretitek jobban, mint a világ minden kincsét, jobban mint szemetek világát, jobban mint élteteket. Hátha valaki gyermekeiteket kérné, ha azért könyörögne előttetek, hogy áldozzatok fel közölök egyet őérette; ha egy ismerőstök, jó barátotok, jótevőtök, rokonotok így szólna: nekem meg kell halnom, el kell vesznem, ha nem könyörültök rajtam! Oh! adjatok egyet gyermekeitek közül, aki az általam elkövetett gonoszságot, magára vállalván, engem a biztos haláltól megszabadítson. Vajon mit szólnátok az így esengőhöz? Ti bizonyára azt mondanátok neki: szerencsétlen ember! szívünkből sajnálunk, de azt ne kívánd, azt nem kívánhatod, hogy kedves gyermekünket áldozzuk fel érted.

És az Isten megtette azt! Ő feláldozta fiát érettünk, kik nem vagyunk rokonai, jó barátai, jótevői, hanem bűnös teremtményei. Pedig nem volt több gyermeke Jézuson kívül, és ez egyet is odaadta a mi váltságunkra. Oh egek! mily szeretet ez! Isten, a te szerelmed végnélküli és nincs határa annak! Valóban jól mondja az apostol, hogy „szeretet vagy te”, mert ily áldozatot csak maga a szeretet hozhat. A te szívedhez szólok anya, kit egyetlen gyermekkel áldott meg az ég s az néked örömed, boldogságod, mindened volt, de kit aztán megszeretett az Isten s magához emelte az égbe. Mondd, mit érzett szíved, midőn egyetlen fiad hűlt tetemeire borultál, midőn félholtan vánszorogtál koporsója után a temetőbe, midőn ott a hideg hantok eltakarták szemeid elől? Nem szenvedtél-e iszonyú gyötrelmet? nem gondoltad-e, hogy szíved szakad meg a fájdalom súlya alatt? Lásd a mennyei Atya százszor jobban szerette egyszülött Fiát, mint te szeretted gyermekedet és ő mégis feláldozta azt. Feláldozta, hogy mi éljünk, hogy mi el ne vesszünk mindörökké. Nem kell-e az Isten e határnélküli szeretete fölött dicsénekekre olvadnunk, örömkönnyekre fakadnunk? nem kell-e imádattal borulnunk le, e fölséges szeretet előtt, és magasztalnunk annak forrását, az Istent?

De hogyan fogjuk leginkább magasztalni Istent? Úgy, ha nem leszünk háladatlanok iránta s nagy szeretetét viszonozzuk. Keresztény lélek! lehetnél-e annyira romlott, hogy ne szeretnéd őt a legfőbb szeretettel, ki szeretetből oly nagy jótéteményben részesített? Oh! iszonyú sors vár akkor reád, „mert aki nem szeret, halálban marad”. (1 Jn 3,14) Hisz ha a kősziklának szíve volna, nagyot dobbanna az isteni szeretettől, és te ember, te nem szereted őt? Oh, sirassuk, sirassuk az ily szerencsétlent. Oh, bár a mi szívünket is azon lángoló érzelem hevítené, mely szent Pálét hevítette, ki elragadtatásában így kiáltott fel: „Semmi teremtmény sem szakaszthat el engem Isten szeretetétől.” (Róm 8,9) Oh, bár úgy szeretnők Istent, mint szent Ágoston, ki így áradozott.: Úr Isten, úgy szeretlek, hogy ha én volnék Isten és te Ágoston, én szeretnék Ágoston lenni, hogy te Isten légy. Oh mily csodálatos szeretet ez egy ember szívében! Mért nem ég e nagy szeretet a mi szívünkben is? mért nem szeretjük ily forrón, ily igazán az Istent mi is? Aki nem szeret, halálban marad.

„Aki nem szeret, halálban marad.” Emlékezetes szavak. Méltók, hogy szívünkbe véssük és soha ne tévesszük szem elől. Az Isten minden méltatlanságunk mellett is szeret bennünket, még pedig oly égőn, hogy egyetlen Fiát is feláldozta üdvösségünkért. A hála is kötelez, hogy e nagy jótéteményt tőlünk kitelhetőleg viszonozzuk. Szeressük tehát mi is szívünk mélyéből Istent, szeressük mindenek felett, szeressük azzal a szeplőtelen önzésnélküli szerelemmel, mellyel szerették a szentek; mert aki folyton szereti őt, ki szeretetében megmarad, az Istenben marad és Isten őbenne. Amen.