Mária mindent megérdemel ,de ha élne elmenekülne a folytonos imádat elől.Ehhez túl szelíd és alázatos volt.Egész életében ettől szenvedett.Pedig a fia az akit ajnározni kellene kimerülésig.Jézus biztosítja a lelkeknek a felemelkedést és ő a testnek léleknek teremtője.Mária csak anya volt és legszivesebben elbújna az őt imádók elől.Pedig neki nincs hatalma és befolyása sem az Istenre aki a Jézus.Amikor belépek egy kápolnába és mindenhol Mária van fulladásig értelmetlen imádatot látok,mert ezzel az erővel engem is imádhatnának vagy bárki más anyagtestű edényét az Úrnak.Jézus az út és a túlélés záloga mindenben.Senki más nem segíthet menthet meg a sötéttől.Azok akik Máriához imádkoznak,feleslegesen erősködnek,mert ő erőtlen nő akár én.Jézus a főnök az akit imádni kell és aki segít mégis sokszor csak félretolják,mellékesen emlegetik,pedig ezzel az ördögöket segítik.
Szerintem József nyugodtan nemzhetett volna gyereket Máriával,de nem akart,mert tényleg félt a szüzesség elvételétől. Még a túlvilágon sem nyúl hozzá a médiumok szerint.Ez érdekes.

@bealina: Üdv a blogomon. Remélem máskor is meglátogatsz. :)

Túlvilágba látó médiumokat azért ne fogadjunk el hiteles forrásnak. :)

Máriát nem Jézus helyett, hanem Jézus mellett, után tisztelik a katolikusok.
És Jézus aligha irigyli a Mária felé irányuló figyelmet.

@Spirál: Spiri, erről már vitáztunk, nagyon is "irigyli", sőt, Isten a dicsőséget senki másnak nem adja!!! Egyedül Őt lehet imádni, tisztelni! A médiumokkal kapcsolatban egyet értünk, és Jézusnak voltak féltestvérei. Már megbeszéltük. (Máté 13:55). Nem unokatesók, hanem vér szerinti testvérei Józseftől, a nevelőapjától.
Mária testét nem kell túl misztifikálni, Isten egy kedves edénye volt, amelyet nagyszerű célra használt fel az Úr. De utána nem volt több dolga, azon felül, hogy Istenfélelemben nevelje Jézust, míg fel nem cseperedik. És a többi testvérét. Ez nem misztikum, ez a Biblia igazsága.

@Hajnaliszellő: Én is úgy tanultam hittanórán, hogy imádni csak Istent lehet. :)
Akkor vegyük úgy, hogy nem imádjuk, hanem tiszteljük. Ez még az igazságnak is megfelel szerintem.
Máté 13:55 kapcsán sem értünk egyet.
De nincs semmi baj.

Tiszteletben tartom a véleményeteket.

@Spirál:
Egy kis idézet a tízparancsolatból, már megint:

"Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbűntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, akik engem gyűlölnek."
II. Mózes 20:4-5

Nem tudom, felfigyeltél e az ötödik versben arra, hogy "ne imádd és ne TISZTELD.
Máriát úgy tisztelni, ahogy a katolikusok teszik, az is bűn az Úr előtt.

@Hajnaliszellő: Én sem vagyok híve a pompának, a szoborállításoknak.
Ám most azt várod, emiatt hagyjam ott a katolikusokat és menjek máshova?!

@Spirál: Nem. Hacsak Isten erre külön nem szólít fel téged. Én nem mondtam ilyet. Tudod az álláspontom, és meséltem neked a katolikus pap barátomról, aki komoly hívő. Ott is kell világítani, és szükség van komoly hívőkre, nem csak "vallásoskodókra", "farizeus"-lelkületűekre, hanem élő hittel rendelkező gyülekezeti tagokra.

Ennek ellenére szerintem nem árt megkérdezned Istentől, Ő mit gondol a katolikusságodról. Ne rám hallgass, ne is másokra, hanem csakis a Szentlélek Isten hangjára. A Szentíráson keresztül képes szólni hozzád, próbáld meg Őt. Kérj tőle vezetést, ha érdekel a tanácsom.

@Hajnaliszellő: Persze, érdekel a véleményed. :)
És nem véletlenül igyekszem olvasni a szentírást. :)

A Mária-tisztelet egyértelmű bálványimádás, de ettől még Isten nem veti el ezt a közösséget - mennyivel inkább nem vetné el, ha nem takargatnánk ezt a bűnünket. ("Mindarra, amit elítéltek fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz" Ef 5, 13-14) Mert nem ez a bűn forrása, ez csak a bűn következménye, egy betegség tünete.
A gond máshol van. A gond például ott, hogy kihagytuk a történetből a zsidókat - az ő tiszteletüket -, például a zsidókhoz kötődő igaz Istentiszteletet és megismernivágyást, ami helyett kielégítjük magunkat Máriával. Nekünk az egy igaz élő Istent kell megismernünk - erre kaptunk meghívást! Nem szabad ezt a drága kincset értéktelennek tartanunk, és elhanyagolnunk lelkünk üdvössége látja kárát. Kövessük a zsidókat, kövessük Jézust - hallgassunk Istenre, és ne Máriára, az Isten üzente azt, hogy tegyetek meg mindent, amit a Fiam mond, nem Mária, ő egy minden bizonnyal lelkiismeretes, igaz asszony, azonban Istenre kell tekintenünk, arra a személyre, aki meghívta Jézust, és aki küldte Jézust - őt kell imádnunk - és Jézust.

(Tudniillik nem lenne baj a Mária-tisztelet, ha közben imádnánk, aki meghívott és megmentett minket.)

@katolikus: A protestáns testvérekkel sokat vitáztam már emiatt. Egy másik katolikussal viszont még nem. :)

A katolikus fóbiások - én csak így hívom őket - még az Üdvözlégy Mária elmondását is bűnnek tartják...

Ezt viszont én butaságnak tartom.
MÁRIA A VILÁGTÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB ALAKJÁNAK ADOTT ÉLETET.
Ő erre kiválasztatott.

Máriát nem Istenként tiszteljük!
Ilyen alapon az is bálványimádás, ha egy színjátszó kör eljátssza Jézust és a többi bibliai alakot!
Semmi különbség ugyanis.

A Mária-szeretet pedig nem zárja ki, hogy még nála is jobban szeressük Jézust, az Urat, és a felebarátainkat!

Ez mind teljesen igaz, csak hiányos, végig nem gondolt Istenismeretről tanúskodik.

Miért nem azt a személyt tiszteljük oly nagyra, aki meghívta Jézust, mint Máriát?
Valamint az sokat elvesz Jézus nagyságából, ha azt gondoljuk, hogy a világ legnagyszerűbb, legkiválóbb, legistenfélőbb asszonya nevelte fel. Mintha Isten félt volna az emberek közé küldeni egyszülött fiát, és maga Jézus pökhendi vagy elutasító lett volna azzal kapcsolatban, hogy valóban lealacsonyodjon az emberekhez. Kapott egy VIP szülőt.

Az igaz, hogy Jézusnak nem az volt a dolga, hogy a lehető legrosszabb körülmények közé szülessen, de az is hozzá tartozott az ő életéhez, hogy élete mellett szabadon döntsön. Mert minél Istennek tetszőbb (egy katolikus barbibabának) gondoljuk Máriát, annál inkább veszít Jézus emberségéből, és kerül ő is vitrinbe, távol az emberektől.

Számomra például felháborító az a gondolat, hogy Jézus szülőanyjának mindenképpen szeplőtelenül fogantatottnak kellene lennie, merthogy Isten nem alacsonyodik le annyira az emberekhez. Hányszor kell még Jézusnak meghalnia a kereszten ahhoz, hogy bebizonyítsa, hogy Isten akár alább is alacsonyodik, mint az emberek vannak, csak kezdjenek már szeretni! Isten nem egy Ferenc József, aki a saját etikettjének a rabja.

A szeplőtelen fogantatás (ha valóban Szentlélektől sugallt) dogmája sokkal inkább vonatkozik arra, hogy a házasság valóságosan szent, és a házasság egész valóságában szent, mint sem arra, hogy a Jézust megszülő nő milyen lehetett.

@katolikus: Már miért ne szerethetnék az emberek Istent meg Jézust?!

Ugyanakkor szeretni kell a felebarátainkat is! Ebbe pedig Mária is beletartozik.

"Az igaz, hogy Jézusnak nem az volt a dolga, hogy a lehető legrosszabb körülmények közé szülessen"

Márpedig oda született!
Istállóban az állatok között! Ő az Isten egyszülött fia!
Totális megaláztatásban kezdődött az élete, és szintén megalázóan keresztre is feszítik.

"Számomra például felháborító az a gondolat, hogy Jézus szülőanyjának mindenképpen szeplőtelenül fogantatottnak kellene lennie,"

Mégis te hogyan gondolod?!

Az anyja egy ember (Mária) volt, az apja is ember volt szerinted?!
Az teljesen ellentmond mindennek ami a Bibliában van!
Ha pedig nem ember az apja, akkor nem is fogant-hatott szexuális aktussal.

Speciel ezt az összes keresztény egyház elfogadja. :)

Ezek szerint félreértettem ezt a dogmát.

Mindenesetre a Mária-tiszteletnek a kulcskérdésként való kezelése a tévedés.

Jézus "testvérei" kapcsán olvassátok ezt el: igeforum.com/upload/2944119122008.doc

A "testvér" a keleti nyelvekben s a Szentírásban nagyon gyakran unokatestvért, vagy általában rokont is jelent. Máté ugyan (13, 55) Jakabot és Józsefet, Simont és Júdást mint "Jézus atyjafiait" említi, és "Jézus nővéreiről" is beszél (13, 55 k), de ugyanő alább más Máriát említ a kereszt alatt, mint "Jakab és József anyját" (27, 56), aki Szent János evangélista szerint nem Szűz Mária volt, hanem Kleofás (görögösen Alfeus) felesége és Szűz Mária rokona. Az említettek tehát Jézus rokonai voltak, de semmiképp sem Jézus igazi testvérei; maga a biblia tanúsítja ezt. Egyébként, ha Jézusnak igazi testvérei lettek volna, érthetetlen lenne, hogy a kereszten haldokló Jézus nem valamelyik testvérének, hanem az idegen Jánosnak oltalmába ajánlotta volna édesanyját.

lexikon.katolikus.hu/J/J%C3%A9zus%20testv%C3%A9rei.html

A „testvér” (görögül: adelphosz) szó a görög nyelvben nem csak édestestvért jelentett, hanem ugyanezt a szót használták az unokatestvérre, vagy akár távolabbi rokonokra is.
Ter 13,8; 14,14.16; 24,15. 47 sk; 29,12.15; 31,23; MTörv 23,7; 1Krón 15, 5-18; 23,21-22; Neh 5,7; Jer 34,9 – Ezeken a helyeken a testvér szó unokatestvért, vagy még távolabbi rokonságot jelöl.
Mt 28,10 – Jézus ezt mondta: „Vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.”.
Mt 28,16 – „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába.” (Akkor ők is Jézus vértestvérei voltak?).
Mt 27,56 –Jakab és József anyja az a Mária, aki Kleofás felesége, és Jézus anyjának nővére volt (vö. Jn 19,25). Tehát Jakab, József, Simon és Júdás unokatestvérei voltak Jézusnak.
Mk 6,3 – Jézus Máriának a fia, és nem Máriának egy fia.
Lk 2,7 – Máriának Jézus az elsőszülött fia volt.
Lk 2,41-51 – Jézusnak tizenkét éves korában még biztos nem volt testvére.
Jn 7,3-4; Mk 3,21.31 – „Testvérei” mégis úgy viselkednek, mintha idősebbek lennének Jézusnál. Tehát csak unokatestvérek lehetnek.
Jn 19,26-27– Jézus édesanyját János apostolra bízta, így nem lehetett neki vértestvére.

Milyen valódi kapcsolat van azok között, akiket „testvérek”-ként írnak le a Ter 11,26-28-ban és a Ter 14,14-ben? és a Ter 29,15-ben? Az 1Krón 23,21-22-ben? A 2Kir 10,13-14-ben? A MTörv 23,7-ben és a Jer 34,9-ben? és a Mt 23,8-ban? A Jn 20,17-18-ban és a Mt 12,49-ben? és az 1Kor 15,6-ban? Ki az igazi anyja véleményed szerint „Jakab, Jézus testvérének” ezekben a versekben: Mt 27,55-56; Mk 3,18; Mk 15,40; Jn 19,25 és Júd 1?

A görög ,,adelphosz'' ugyan általában vérszerinti testvért jelent, a héber ,,ach'' (nônemben: acha) azonban közeli rokont is. A Septuaginta az utóbbi esetben is az adelphosz szót használja pl. Ábrahám testvérének nevezi unokaöccsét, Lótot (Ter 13,8. vö. uo. 14,12 és 16), Jákob pedig nagybátyját és apósát, Lábánt (Ter 29,10-14. vö. Lev 10,4; 2Kir 10,13). A testvér szó tehát magában sem nem bizonyít, sem nem cáfol.
Jézus testvéreit a Biblia sohasem mondja Szűz Mária fiainak, még akkor sem, ha együtt szerepelnek Jézussal, mint a legtöbb esetben.
Mk 3,6: Nemde az ács ez, ,,a'' fia Máriának? Nem Jakab, József, Júdás és Simon testvére? -- Egyes magyarázók úgy vélik, hogy itt a névelô elkülöníti Ôt a többiektôl: egyszülöttet jelez.
Mk 3,21 és Jn 7,3-4 szerint a testvérek tekintéllyel lépnek fel vele szemben. Az akkori szokásjog alapján ez csak abban az esetben történhetett, ha idôsebbek voltak nála. De ha idôsebbek és testvérek, akkor hogyan lehet Jézus az elsôszülött? Tehát csak rokonai, esetleg unokatestvérei lehettek.
Jn 19,26-27-ben a kereszten függô Jézus Jánosra bízza édesanyját. Pedig a testvérek még éltek, sôt vele is tartottak, mint azt a mennybemenetel (ApCsel 1,14) története mutatja.
Mk 15,90 és Mt 27,56 Jakab és József anyját említi, aki nem Jézus anyjával, hanem minden valószínűség szerint a Mt 27,61-ben és 28,1-ben említett ,,másik Máriával'' azonos. Hiszen a sírhoz Máté 28,1 szerint a ,,másik Mária'', Márk szerint pedig (16,1) Mária, Jakab anyja ment. Ez a Mária valamiféle rokona lehetett Szűz Máriának. Jn 19,25: a kereszt alatt Mária, Kleofás felesége áll Jézus anyján kívül. Itt is ugyanarról van szó, vagy más valakirôl? Ennek a kérdésnek meglehetôsen nagy irodalma van, azt azonban máig sem sikerült tisztázni, hogy milyen rokonságban vannak a ,,testvérek'' egymással, Jézussal, és hogy kik a szüleik. Egy dolog bizonyos: ha vérszerinti testvérei volnának Jézusnak, a bibliai szövegek sokkal nehezebben lennének értelmezhetôk, mintha csak közeli rokonokat tételezünk fel.

depositum.hu/szuzmaria.html

MIT JELENT, HOGY SZŰZ MÁRIA ÖRÖKSZŰZ?

Válasz:
Az örökszűz kifejezés Szűz Mária mindenkori testi érintetlenségét tanítja. Lényege, hogy Mária szűz volt Jézus születése előtt, szűz maradt a szülés közben, és Jézus születése után is szűzi életet élt, egészen haláláig.

Magyarázat:
A Boldogságos Szűz Mária mindenkor-szűz (sempervirgo - aeiparthenosz), vagyis szűz a szülés előtt (ante partum) is, a szülésben (in partu) is, és a szülés után (post partum) is.
A szülés előtti szüzesség azt jelenti, hogy Szűz Máriának nem volt Jézus születése előtt (sem) nemi kapcsolata. Ez egyébként is következik a szűzi foganás tanításából (Ld. 98. kérdést). A szülés utáni szüzesség azt jelenti, hogy Szűz Mária Jézus Krisztus megszületése után is szűz maradt, és soha nem élt házaséletet, még férjével, Szt. Józseffel sem. Ez egyébként teljesen érthető egy olyan természetfeletti esemény után, mint a szűzi foganás.
A szülés közbeni szüzesség részint az előző két állításnak a következménye. Hiszen aki szűz egy esemény (szülés) előtt, és egy esemény után is, annak az esemény ideje alatt is szűznek kell maradnia. Szűz Mária szülés közbeni szüzessége így két dolgot jelent: erkölcsi és biológiai szüzességet, vagyis tényleges érintetlenséget és a szűzhártya épségét. Szűz Mária tehát erkölcsi és tényleges értelemben is szűz, hiszen az erkölcsi értelemben vett szüzesség alatt nem a szűzhártya épségét értjük, hanem azt, hogy valakinek nem volt nemi kapcsolata. Tehát Mária szülés közbeni szüzessége akkor is állna, ha a szülés közben megsérült volna a szűzhártya. A katolikus hit azonban az egyházatyák nyomán vallja a biológiai szüzességet is, már csak azon megfontolásból is, hogy Jézus a bűn okozta romlás helyreállítója, s így nem lett volna illő, hogy már első tette, a világra születése éppen rontás legyen, mégpedig tulajdon édesanyjával szemben (Schütz. Dogmatika. 71/2 §). Jézus azért jött, hogy elvegye az áteredő bűn következményeit. Illő hát, ha nem hozza születésében annak következményeit, a véres és fájdalmas szülést. Különösen, hogy mind a Szülő, mind a Szülött mentes volt az áteredő bűntől.
Mária valódi házasságban, nem csupán jegyességben élt Józseffel, de nem élt vele házasoknál megengedett módon. Az Írás azért nevezi mégis gyakran jegyeseknek őket, mert a zsidóknál a jegyességnek éppoly jogi ereje volt, mint a házasságnak. Az Írás és az atyák azért nevezik Józsefet előszeretettel jegyesnek, hogy ezzel is távol tartsák a házas érintkezés gondolatát. A sokat felvetett kérdésre, hogy ha Isten szűzi életet szánt Máriának, és gyermeket is szűzi módon adott neki, akkor miért adott mellé jegyest (házastársat), Clairvaux-i Szt. Bernát adja meg a választ: Szükséges volt, hogy Mária Józsefnek el legyen jegyezve. Hisz ezzel a szent el volt rejtve az ebek elől, a szüzesség bizonyságot kapott a Jegyestől, a Szűznek, pedig mind szemérmessége meg volt kímélve, mind jóhíre biztosítva. Van-e bölcsebb, méltóbb valami Isten e gondviselésénél? Ezzel az egy végzéssel tanút ád a mennyei titoknak, távol tartja az ellenséget, megóvja a Szűzanya hírét (Bernard. Super Missus 2,13; cf. Aquin. Summa Theol. III. 29,1).

Igazolás:
Szt. Máté evangelista isteni sugalmazás hatására Máriára értelmezi az ószövetségi jövendölést: Íme a szűz fogan és fiat szül (Iz 7,14 Mt 1,22). Az Evangéliumban azonban Mária maga is kimondja: Hogyan lehetséges ez, hiszen férfit nem ismerek? (Lk 1,26).
Mária szülés utáni szüzességének ellentmondani látszik, hogy a Biblia említi Jézus testvéreit, és az is, hogy Szt. Máté így fogalmaz: /József/ nem ismerte meg őt /Máriát/, amíg az meg nem szülte elsőszülött Fiát (Mt 1,18). Úgy tűnhet, a szöveg (főleg az amíg szócska) sugallja Jézus születése után a Mária és József közötti nemi kapcsolatot, és azt, hogy Jézusnak voltak testvérei (elsőszülött ott van, ahol van második és harmadik szülött is vélhetnénk). Ez azonban arám nyelvi sajátosság miatt van, mely az arám vagy héber ősmátéból görögre (és onnan más nyelvekre) történt fordítás után is megmaradt a szövegben. Az amíg szó félreérthetősége más hebraizmusokkal összehasonlítva szűnik meg. Ui. a zsidóknál az a fordulat, hogy ’valami nem történik meg, amíg bizonyos feltételek nem teljesülnek,’ nem feltétlenül jelenti, hogy az a valami bekövetkezik a feltételek teljesülése után. Szt. Jeromos, aki nagy jártasságot szerzett az arám és héber nyelvben, határozottan állította, hogy a zsidók ilyen módon szerették hangsúlyozni, hogy valami egészen biztosan nem történt meg egy bizonyos határpontig vagy akár soha: Ha az van mondva ’mielőtt egybekeltek’, abból nem következik, hogy utóbb egybekeltek, hanem az Írás csak azt állítja, ami nem történt meg. Pl.: (…) Helvidius meghalt, mielőtt megjött az esze. (Hieron. Contra Helvid. 4.). vagy: Mikolnak, Saul leányának nem született gyermeke, egészen halála napjáig /usque ad diem mortis suæ (héber szerint: amíg meg nem halt)/ (2 Sám 6,23). Ebből nyilván nem következik, hogy halála után gyermeke született volna Mikolnak. (Sőt mi is így fogalmaztunk: Mária szűzi életet élt, egészen haláláig. Mégsem akartuk azt mondani, hogy halála után már nem élt szűzi életet.) A héber pedig még kevésbé képes az amíg megfelelő nyelvi alakjával olyan finom megkülönböztetésre, amely más nyelvekre fordítva is képes lenne félreérthetetlenü jelezni, hogy az amíg után mi is történt. Ezt igazolja a Bibliából vett nyelvi párhuzam: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul nem vetem lábad alá. (Zsolt 109,1). Maga a Biblia értelmezi ezt a Messiásra. Márpedig a Messiás azután is az Atya jobbán ül, hogy Atyja megdicsőítette Őt ellenségei előtt. Az ilyen fordulatokkal a zsidók egy dolognak bizonyos eseményig való meg nem történt voltát akarták tehát kiemelten hangsúlyozni. A héber nyelv sajátossága, hogy nagy kifejező ereje miatt fordításai mindig veszítenek eredeti jelentésükből. Miként Sirák Fia megírta: Legyetek elnézők, ha a különben gondos fordítás kifejezései itt-ott nem elég tökéletesek. Hiszen nem mindegy, hogy az ember valamit héber eredetiben olvas-e, vagy más nyelvre lefordítva. Nemcsak ez a könyv, hanem a Törvény, a Próféták, és a többi írás is nem csekély eltérést mutat, ha eredeti nyelvükön olvassuk őket (Sir 0,18). Szt. Máté evangelista célja sem az volt tehát, hogy József és Mária későbbi házas érintkezésére tegyen utalásokat, hanem hogy aláhúzza a szűzi foganás megkérdőjelezhetetlen tényét.
Ami pedig az elsőszülöttséget illeti: A zsidók nem elsősorban azt nevezték elsőszülöttnek, aki testvéreihez képest először született, hanem azt, aki a méhet megnyitotta és ezáltal elsőszülötti jogokat birtokolt. Az elsőszülött (primogenitus) tehát mindenek előtt jogi figura, melynek az örökösödésnél volt nagy jelentősége. Tehát minden egyszülött fiúgyermek elsőszülött is volt egyben. Szt. Pál apostol Jézust az Atya elsőszülöttjének is nevezi (Zsid 1,14), pedig az Atyának nincs más Fia csak Jézus Krisztus.
Az Újszövetség tíz esetben szól Jézus testvéreiről (Jakab, József, Simon, Júdás de nővérekről is történik említés). Ha állítjuk Mária örökös szüzességét, mimódon lehettek Jézusnak testvérei? A válasz egyszerű. Nem voltak édestestvérei, hanem csak unokatesvérei vagy más rokonai. A zsidók ui. nagycsaládban gondolkodtak, és ennek megfelelően nem is volt szavuk az édestestvérre. Édestestvér és más rokonsági fokon, de azonos életkorban lévő gyermekek megkülönböztetésére sem a héberben, sem az arámiban nincs külön szó, sőt a görög szöveg is ugyanazzal a szóval (adelfósz) jelöli a rokonokat, a testvéreket és a hittestvéreket. (Magyarul is hasonló a helyzet. Amikor a pap így szól a szószékről: Testvéreim!, az nem jelenti azt, hogy a templomban csupa édestestvér ül.) Az, hogy Jézus testvérei csupán közeli rokonai az Úrnak, nem merő hipotézis, hanem a Szenthagyomány apostolokig visszanyúló egyhangú tanúsága mellett, szentírási alapokon is áll, melyek közül, ha nem is mindegyik perdöntő tanúság, mégis a hagyományt látszik alátámasztani:
1. Jézust az evangéliumok mindig nyomatékosan Szűz Mária fiának nevezik, s a nyelvhasználatból arra lehet következtetni, hogy Jézus egyetlen gyermeke volt Máriának. Ellenben akiket a Szentírás Jézus testvéreinként nevez meg, soha nincsenek Mária fiainak nevezve.
2. Az evangelisták jelzik, hogy akik Jézus testvéreiként szerepelnek, idősebbek Jézusnál: féltékenyek Jézus befolyására, tanácsokkal látják el és gyámkodni próbálnak fölötte. Márpedig Máriának nem lehettek Jézusnál idősebb gyermekei.
3. Jézus Krisztus a kereszten haldokolva szeretett tanítványára, Szt. János apostolra bízza édesanyját (Jn 19,26). Ez érthetetlen volna, ha Máriának lettek volna más gyermekei is.
4. Az unokatestvérek léte mellett szóló legfontosabb szentírási érv két részből áll: I. Szt. János evangéliuma említést tesz Jézus anyjának, Szűz Máriának szintén Mária nevű nővéréről: Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna (Jn 19,25). II. Ugyanakkor Szt. Márk evangéliuma is említést tesz egy másik Máriáról, akit az Úr testvéreiként említett Jakab és József anyjának nevez: Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalómé (Mk 15,40). Ha ez a Mária a Szent Szűz lett volna, akkor biztos, hogy nem Jakab és József anyjaként mutatja be Márk, hanem Jézus anyjaként, és semmiképpen sem Mária Magdolna után említi meg. Szűz Mária jelenlétét Szt. Máté evangélista sem említette meg, mert az Ő ottléte közismert és természetes tény volt (Szt. János apostol tanúsítja is). Ugyanakkor megemlíti a másik Máriát: Messziről több asszony figyelte, mi történik. (…) Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja (Mt 27,55). A szöveg még egy tanúságot szolgáltat: A másik Mária messziről figyelte Jézus szenvedését. Jézus Anyja ezzel szemben a kereszt alatt volt, hiszen beszélgetett Fiával. Az a tény, hogy a másik Mária mindig Mária Magdolna után, és mindig Jakab és József, de sohasem Jézus anyjaként van bemutatva, a jánosi igehellyel összevetve bizonyossággá emeli a feltételezést: három Mária volt: Jézus Anyja a kereszt tövében, a távolban Mária Magdolna és a másik Mária, Jakab és József anyja (Mária édes- vagy unkatestvére, Kleofás felesége). A hagyomány állítása tehát biztos: Jézusnak csupán unokatestvérei voltak.
A szülésben való fiziológiai szüzesség kérdésében elsősorban a Szenthagyományra vagyunk utalva, de a Szentírás is ad jelzést, amikor leírja, hogy semmiféle bába, semmiféle asszonyi serénykedés nem jött közbe, hanem ’megszülte’ úgymond egyszülött Fiát, és betakarta Őt pólyákba és jászolyba fektette (Hieron. Contra Helvid 4.). Ez a szülést követő nagy önállóság arra utal, hogy Máriának nem voltak szülési fájdalmai (Vö. Aquin. S.Th. III. 28. 2.), nem vérzett, és ennek oka, hogy Jézus aki többször megmutatta, hogy felette áll a természet törvényeinek úgy jött a világra, ahogyan bement a bezárt ajtón. (Ez a természettől való testi függetlenség nem csak a feltámadás után jellemző Jézusra. Gondoljunk csak arra, hogy a vizen is járt feltámadása előtt.) A logika segít megérteni a dogmát: aki szűz a szülés előtt is, után is, az nem vesztheti el a szüzességet a szülésben sem, hiszen akkor hogy nevezhetnék szülés után is szűznek?
A hagyomány első tanúi az apokrifek, de hamar megszólalnak az igazhitű atyák is. Lyoni Szt. Iréneusz: Isten Fia, Emberfia, tiszta valaki, aki tisztán nyitotta meg a tiszta méhet (Iren 4, 33 ; cf. Epid 54 /Iréneusz Iz. 66-ból következtet/). Szt. Jeromos, Szt. Ambrus és Szt. Ágoston a legenergikusabb módon vették védelmükbe az in partu szüzességet, és szívesen hivatkoztak Ezekiel próféta jövendölésére: Ez a kapu zárva lesz, és nem nyitja ki senki, és senki sem léphet be rajta, mert az Úr, Izrael Istene vonult át rajta, ezért kell zárva maradnia. Csak a fejedelem ülhet benne (Ez 44,2). Szt. Ágoston így érvel: Ha az Üdvözítő születése megsértené Mária épségét, tévesen mondaná Őt Szűztől születettnek az Egyház (August. Enchirid. 10,34). A kinyilatkoztatás értékű Szenthagyomány tehát napjainkig szilárdan hirdeti és tanúsítja a dogmát, azaz mind az erkölcsi, mind a biológiai szüzességet.

kriptoortodox.blogspot.com/2011/04/gyakran-ismetlodo-kerdesek-miert-orok.html Miért „Örök Szűz” Mária?

Vád: „A katolikusok Isten mellett még Máriát is imádják.”
Ezt ugyan számos protestáns hittani tankönyv csökönyösen ismétli; mindazonáltal nem egyéb, mint teljes és tökéletes félreértés. Imádni, vagyis Istenként tisztelni a katolikusok is csak az egy igaz Istent tisztelik és imádják. Más a vallásos alapon álló egyszerű tisztelet és más az imádás. Ez a fogalmi különbség minden nyelvben megvan (adorare - venerari, anbeten - verehren, adorer - vénérer). Hogy bizonyos helyen négyszáz év óta nem akarnak tudomást venni erről a szembeszökő különbségről, annak megvannak a maga lélektani okai. Mi arról nem tehetünk.

Vád: „De igenis, a katolikusok letérdelnek Szűz Mária képe előtt s imádkoznak hozzá.”
Sem a letérdelés, sem az imádkozás önmagában még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelés. Ha mi katolikusok letérdelünk a Mária-kép előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdreereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése. Ha a protestánsok azt mondják, hogy csak az az igaz, ami a Szentírásban van, hát mutassák ki egyszer, hol tiltja a Szentírás a nemimádó tiszteletnek térdelés által való kifejezését? A Szűz Máriához való imádkozás egyszerű könyörgés és segítségülhívás. Hol van a Szentírásban kimondva, hogy tilos az Isten anyját segítségül hívni s hozzá fohászkodni? Egyébként maga az Üdvözlégy fele részben nem egyéb, mint annak az üdvözlésnek ismétlése, amelyet maga az Isten intéztetett az angyal által Szűz Máriához s amelyet Erzsébet intézett a Szent Szűzhöz. Ha vétek volna Szűz Máriát így szólítani, "Üdvözlégy, malaszttal teljes", akkor ezt a vétket elsőnek maga az Úristen követte volna el!
Az Üdvözlégy első fele kifejezetten benne van a Szentírásban.

Vád: „A Szentírás szerint "egyedül az Istené a tisztelet és dicsőség"; a katolikusok pedig megosztják ezt a dicsőséget a szentekkel.”
Abban a korlátlan értelemben, amelyben a dicsőség Istent illeti meg, mi katolikusok senki mást nem dicsőítünk az egy igaz Istenen kívül. Csak neki hódolunk így, csak őt ismerjük el a mindenség egyetlen legfőbb urának. De vajon úgy kell-e érteni a fenti szentírási szót, hogy mármost senkinek az Istenen kívül semmiféle dicsőséget és tiszteletet nem szabad juttatnunk? Vajon nem maga az Isten parancsolja-e az ellenkezőt? Nem ő követeli-e pl. a 4. parancsban, hogy szüleinket tiszteljük? A nagy embereket, királyokat, kormányzókat, tudósokat, költőket, hazafiakat tisztelhetjük; nem érdemlik-e meg akkor a szentek is, főleg Krisztus szűzi anyja, hogy éppen azért részesítsük őket különleges, vallási tiszteletben, mert ők az Isten barátai, leghívebb szolgálói s kegyelmének kitüntetettjei? Főleg a Szent Szűz, akit Jézus maga a legnagyobb dicsőséggel és tisztelettel árasztott el már azzal, hogy anyjául választotta őt?

Vád: „Mária egyáltalán nem "Isten anyja" volt, hanem csak az ember Jézus anyja.”
Természetes, hogy az Istennek mint ilyennek anyja nem lehetett. De mert Jézus egy személyben Isten is, ember is volt, tehát tökéletesen helyes, ha Szűz Máriát "Isten anyjának" nevezzük. Mert bár nem az Istennek mint ilyennek volt anyja, de anyja volt annak a Jézusnak, aki Isten is volt. A pápa anyját is joggal nevezzük a pápa anyjának, bár a pápát nem mint pápát, hanem mint kicsi gyermeket hozta a világra.

Vád: „A Szeplőtelen Fogantatás tana ellentmond a természeti törvényeknek, a biológiának.”
Akik így beszélnek, - és számuk légió - csak azt árulják el, hogy fogalmuk sincs a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának tartalmáról. Összekeverik a szeplőtelen fogantatást Szűz Mária szüzességével. A szeplőtelen fogantatásnak semmi köze Jézus születésének módjához, hanem csak annyit jelent, hogy Szűz Mária lelke fölött egy pillanatig sem uralkodott az ősbűn átka; vagyis, hogy Szűz Mária lelkét kezdettől fogva az Isten kegyelme töltötte el. Mi köze ehhez a biológiának?

Vád: „Mária szüzességének tana nincs benne a Szentírásban.”
De mennyire benne van! Nem szólva arról, hogy már Izaiás megjövendölte (7, 14) a Messiás természetfölötti és rendkívüli születésmódját, amikor így írt: "Az Úr maga ad majd nektek jelt: íme, a Szűz méhében fogan és fiat szül s neve Emmánuel lesz", Szent Lukács maga evangéliuma elején így beszél: "Elküldé az Isten Gábriel angyalt... egy szűzhöz... a szűz neve Mária vala" (1, 26 k.). Az angyal értesíti Máriát, hogy őt szemelte ki Isten a Messiás anyjául, mire Mária a roppant kitüntetés ellenére ijedten kérdezi: "Miképpen lesz ez, mikor férfit nem ismerek?" Mire az angyal megnyugtatja, hogy nem is férfi közbejöttével, hanem a Magasságbelinek ereje által megárnyékoztatva fogja fiát a világra hozni. Mária csak ekkor mondja ki a "legyen" szót.

Vád: „Szűz és anya: ellentmondó fogalmak.”
Tévedés. Az anyaság annyit jelent, hogy egy nő gyermeket hoz a világra; a szüzesség pedig: hogy férfivel nincs dolga. A természet rendjében ez a kettő sohasem lép fel együttesen, de Isten nem lenne Isten, ha a természet erőit a maga mindenhatóságával adott esetekben nem pótolhatná.

Vád: „Jézusnak az evangélium szerint testvérei is voltak, tehát Máriát mégsem lehet szűznek nevezni.”
A "testvér" a keleti nyelvekben s a Szentírásban nagyon gyakran unokatestvért, vagy általában rokont is jelent. Máté ugyan (13, 55) Jakabot és Józsefet, Simont és Júdást mint "Jézus atyjafiait" említi, és "Jézus nővéreiről" is beszél (13, 55 k), de ugyanő alább más Máriát említ a kereszt alatt, mint "Jakab és József anyját" (27, 56), aki Szent János evangélista szerint nem Szűz Mária volt, hanem Kleofás (görögösen Alfeus) felesége és Szűz Mária rokona. Az említettek tehát Jézus rokonai voltak, de semmiképp sem Jézus igazi testvérei; maga a biblia tanúsítja ezt. Egyébként, ha Jézusnak igazi testvérei lettek volna, érthetetlen lenne, hogy a kereszten haldokló Jézus nem valamelyik testvérének, hanem az idegen Jánosnak oltalmába ajánlotta volna édesanyját.

Vád: „A Mária-tiszteletnek Jézus maga is ellentmond, hiszen a kánai menyegzőn azzal utasítja el Máriát: "Mi közöm neked és nekem, ó asszony" (Ján. 2, 4).”
Kevés ellenvetés mutatja bizonyos katolikusellenes vádaskodók elfogultságát oly meggyőzően, mint ez. Talán bizony azt akarják kihozni Jézusnak ezekből a szavaiból, hogy Jézus egyáltalán megtagadta anyját s mint valami rossz és engedetlen gyermek, elutasította őt magától? Pedig erről a valóságban szó sem lehet. Az idézett szavak értelme semmiképp sem az, hogy "mi közöm neked hozzád?", hanem: mit érint minket az a kérdés, elég bor áll-e a menyegzői vendégek rendelkezésére? Egyébként éppen a kánai csoda bizonyítja, hogy Jézus csakugyan figyelembe vette a Szűzanya esdő közbelépését, mert az ő kérésére csodát művelt s a vizet borrá változtatta. A kánai menyegző tehát nemhogy a Mária-tisztelet jogosultsága ellen beszélne, ellenkezőleg, éppen érv mellette.

Vád: „Szűz Mária testi felvétele a mennybe nincs a Szentírásban.”
Éppúgy nincs benn a Szentírásban az sem, hogy Szűz Mária teste a sírban maradt volna. Viszont a legrégibb egyházi hagyomány mindig azt vallotta, hogy Isten a Szent Szüzet halála után testben és lélekben felvette a mennybe. Az őskeresztények kezdettől fogva nagy tiszteletben tartották Szent Péter és Pál s a többi szentek sírjait, de soha egyetlen egyházközség sem vallotta, hogy a Szent Szűz teste itt vagy ott volna eltemetve. Egyébként mindenkép méltó feltevés is, hogy Isten nem hagyta az enyészet sorsára az Istenember szűzi anyjának testét, nemcsak ama szoros, anyai viszonynál fogva, amellyel az Istenemberrel kapcsolatban kitüntette, hanem azért is, mert hiszen a halál és az enyészet annak az ősbűnnek közvetlen folyománya, amelytől Szűz Máriát a szeplőtelen fogantatás kegyelme által kezdettől fogva megőrizte.

Vád: „A Mária-kegyhelyek a babonaság ősfészkei; így Lourdes-ról régóta megállapították, hogy az ott történő állítólagos csodák merő szuggesztiók és hallucinációk eredményei.”
Ennek éppen az ellenkezőjét állapította meg minden elfogulatlan kutató, többi közt az a több mint 10.000 orvos, aki eddig aláírásával bizonyította, hogy az általa megvizsgált lourdesi gyógyulások semmiféle orvosi alapon nem magyarázhatók. Csakugyan, Lourdesben százszámra gyógyultak meg olyanok, akiknek betegségében az idegműködési ráhatás, tehát főleg a hallucináció és szuggesztió, egyáltalán nem játszhatik szerepet. Rákot, előrehaladott tüdővészt, hatalmas sebeket, zúzódásokat, csonttöréseket s hasonlókat szuggesztióval gyógyítani nem lehet.
Aki erről bővebbet akar tudni, olvassa el Bertrin francia egyetemi tanár Lourdes című könyvét. Maga a hitetlen és frivol regényíró, Zola Emil is, Lourdesban járván, tanúk előtt kijelentette, hogy az ottani orvosi felülvizsgáló iroda megállapításai a csodákat illetőleg kétségtelen valóságok; később azonban letagadta ezt a vallomását s Lourdes című regényében a tények nyílt meghamisításával próbálta elmagyarázni a csodás gyógyulásokat. Mikor erre a regényében szereplő gyógyultak levélben kérdőre vonták, azt mondta, hogy ő regényt ír és nem történetet s azért regényeinek alakjával azt tesz, amit akar. Ennek ellenére a német atheisták egykori vezére, Haeckel Ernő, Zola regényére mint történeti forrásműre utal s a hitetlen világ inkább hisz ennek a szélhámosnak, mint 10.000 komoly orvos írásos, ünnepélyes nyilatkozásának.
Az Egyház egyébként a lourdesi csodák kérdésében hivatalosan még nem nyilatkozott, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy ezekben a csodás eseményekben is Jézusnak az az ígérete teljesül (Mk. 16, 17 k.), hogy Egyházában a csodák adománya sohasem fog megszűnni.

Vád: „Isten határozottan tiltja, hogy faragott képeket csináljunk; a katolikus Egyház pedig, éppúgy mint a görög, csupa feszületet, szent szobrot farag ki és képekkel akasztja tele templomait.”
Az Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket - s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet "bizonyítani" a Szentírásból.
A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.
Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.
Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

Vád: „A feszület kitűzése azonban politikum és bántja a reformátusokat; azért legalább is nyilvános helyiségekben kerülendő.”
A feszület nem politikum, hacsak valaki erőszakosan azzá nem teszi, hanem a világ Megváltójának emlékeztető jele. Ha ki szabad függeszteni pl. az aradi vértanúk képét, miért ne volna szabad kifüggeszteni az értünk szenvedő s meghaló Úr Jézus képét?

Vád: „De a kálvinistákat bántja a feszület.”
Nagyon szomorú, hogy bántja, mert nincs rá semmi okuk, hogy bántónak érezzék az Úr Jézus képét. Ez csak a régi ellentétszítás egyik kákán is csomót kereső taktikája volt. Lám, ebben a lutheránusok belátóbbak, mert nekik nincs kifogásuk a kereszt s a feszület ellen.

Vád: „Elég a puszta keresztet kitenni, feszület nélkül.”
Sok helyen így teszik, a béke kedvéért. De elég szomorú, hogy így kell tenni s hogy vannak keresztények, akik a kereszt jelét mégcsak elviselik, de már Jézus képét nem tűrik.
Nem mintha nem tudnák, hogy a feszület illő kitétele s tiszteletbentartása nem bálványimádás, mert ezt nagyon is jól tudják, hanem, mert egyes heveskedő vezetőik mindenáron fenn akarják tartani a vádat, hogy a katolikusok a feszület tiszteletével bálványimádást követnek el. Így tűnnek el lassan a közéletből a kereszténységre emlékeztető szent és felemelő jelképek. A legtöbb hősi emléken pl. ebből a hamis békeszeretetből kifolyólag mellőztek minden vallási vonatkozást s olyan hősi emlékeket állítottak, amelyeket bármely pogány nemzet állíthatott volna. Jó ez?

Vád: „A katolikus nép olyan kultuszt űz a szentképekből, hogy az már babonaság.”
Előfordulhat, hogy egy katolikus hívő túlságba megy a szentek tiszteletével s a szentképek és szobrok közt már alig veszi észre a legfőbbet s legfontosabbat: az Istent, az Úr Jézust az Oltáriszentségben. De ez egyesek tévedése, amely miatt kár volna templomainkat s vallási életünket azoktól a kedves és áhítatra indító, sokszor művészileg is kiváló, szent jelektől megfosztani, amelyeknek célja éppen az, hogy a szentek lelkesítő példájának nyomában mi is minél többet gondoljunk Istenre s minél jobban szeressük és imádjuk őt.

Vád: „Az Egyház szerint tehát a szentek tisztelete is Isten tisztelete?”
Visszavezethetőleg természetesen az, éppen ez is a lényege. A szenteket elsősorban nem azért tiszteljük és szeretjük, mert erényes és kiváló emberek voltak, - bár ezért is tiszteletet érdemelnek - hanem főleg azért, mert Istent csodálatos odaadással szerették és szolgálták s azért Isten elé is nagyobb bizalommal léphetünk az ő társaságukban. A szentekben mi, katolikusok végeredményben szintén az Istent tiszteljük és szeretjük.

Vád: „Nekem nincs szükségem szentekre, hogy Isten elé léphessek.”
Igaz, Isten elé léphetsz egyedül is. Sőt, ha a szentek pártfogását kéred, még akkor is fő az, hogy te magad borulj oda teljes lélekkel az Isten elé. De nem lehet kifogásod az ellen, ha valaki szívesebben lép a király elé úgy, hogy előzőleg már a király édesanyját s meghitt szolgáit is megkérte, hogy ők is szóljanak egy jó szót az érdekében.

Vád: „Isten úgyis tudja, mit akarok kérni tőle; felesleges, hogy akkor előbb a szentek megmondják neki, hogy mit akarok.”
Nem is azért kérem a mennyei pártfogók segítségét, hogy "megmondják" az Istennek, amit ő úgyis tud, hanem hogy ők is imádkozzanak értem, mert így nagyobb a reményem, hogy Isten az ő könyörgésükre való tekintettel méginkább hajlandó lesz meghallgatni az imádságomat.

Vád: „Szóval protekciózás van a mennyekben is?”
Ha protekción sógorság-komaság vagy pajtásságon alapuló érdektámogatást értünk, ilyesmiről persze az Istennél szó sem lehet. De ha a protekció szót eredeti értelmében vesszük ("protegere" = oltalmazni), igenis, jól tesszük, ha Isten barátainak oltalmát keressük.

Vád: „Az olaszok azon veszekszenek, melyik falujuknak a Madonnája hatalmasabb, mint a másiké.”
Ezt a mesét főleg nemkatolikus regényírók - mint Axel Munthe - szeretik terjeszteni; valóságban igen kevés az alapja. Senkinek sincs joga az olasz nép tízmillióit műveltségileg olyan alacsonyfokúnak tekinteni, hogy néhány meghibbant falusi anyókával vagy egyszerű emberrel volna szabad őket azonosítani. Lehet, hogy egyes falvak elmaradt s félrenevelt lakossága olyan összehasonlításokat tesz a különféle "madonnák" között, mintha azok csupa különféle személyiségek volnának, ez azonban éppolyan babona, mint amilyen szórványosan minden népnél és minden felekezet hívei közt található. Hány ember gúnyolódik a katolikus "babonákon", aki világért nem laknék 13-as számú szobában s nem indul útnak pénteken. Vajon nem ez az igazi babona?

Vád: „Az ereklyetisztelet is babonaság.”
Igen? Akkor miért rendezünk be Petőfi-szobákat, Arany János-szobákat, Goethe-szobákat? S miért őrizzük kegyelettel pl. Lehel kürtjét vagy más történeti ereklyéket? Vagy talán imádjuk mi katolikusok a szentek ereklyéit? Ez olyan közönséges és gyermeki ráfogás, hogy szégyene arra hull vissza, aki ilyen zagyvaságokkal még ma is elő mer hozakodni. Mi az ereklyéket tiszteletben tartjuk, de csak amennyiben azok a szent személyekkel kapcsolatban álltak: tehát az ereklyében is az embereket tiszteljük, akikre vonatkoznak. Ha meghalt édesanyámnak egy hajfürtjét, édesapámnak egy kedvenc bútorát kegyelettel őrzöm: miért ne őrizhetném kegyelettel ennek vagy annak a vértanúnak vagy más szentnek egy ereklyéjét, vagy éppen a szent keresztfa egy töredékét, amelyen Krisztus a világot megváltotta s amelyet az ő szent vére öntözött?

Vád: „Rengeteg hamis ereklye van forgalomban.”
Ez sajnos, igaz, mert egy időben, főleg a keresztesháborúk korában sok élelmes és lelkiismeretlen ember hamis ereklyéket hozott forgalomba, hogy ezzel jövedelemre tegyen szert. Az ilyen visszaélések megakadályozására rendelte el az Egyház már jóideje, hogy ereklyéket csak kellő vizsgálat alapján s az illetékes megyéspüspök okiratos bizonyságtétele mellett szabad ilyenekül elfogadni. Egyébként, ha valaki még hamis ereklyét tartana is tiszteletben: az sem olyan nagy baj, mert hiszen a tisztelet igazi tárgya nem az az anyagi tárgy, amelyet ereklyének tekintünk, hanem az a szent személy, akit az ereklyén keresztül tisztelni kívánunk s végeredményben maga az Isten, akit a szentekben tisztelünk.

Vád: „Az állítólagos krisztusi keresztnek annyi részecskéje van elterjedve a világon, hogy abból tíz kereszt is kitelnék.”
Ez nem áll. Valaki egyszer nagyon komoly számításba vette az összes elérhető szentkereszt-ereklyéket s megállapította, hogy azok többnyire alig porszem-nagyságúak; ha valamennyit összeraknák, még mindig legfeljebb egy fél keresztfa jönne ki belőle. De elvégre, itt is áll: nem a fa a fontos, hanem az Úr Jézus, aki ezen a fán szenvedett s nem bűn, ha szeretettel, kegyelettel szorítom magamhoz azt a kis fa-ereklyét, amely valószínűleg az ő kínhalálának eszköze volt, még ha esetleg anyagszerűleg nem is ugyanabból a fából származnék.

"A protestánsok eltörölték Szűz Mária és a szenteknek tiszteletét

Ez talán a legérthetetlenebb az egész protestantizmusban. Ki nem szereti, ki nem tiszteli az édesanyját? A rossz ember. Jézus gyengéden ragaszkodott édesanyjához, még a keresztfán függve is szeretettel gondoskodott róla. Ha Krisztus úgy tudta szeretni, akkor az ő édesanyjának különbnek kellett lennie minden más embernél s így nekünk is kötelességünk őt tisztelni. A protestantizmus Szűz Máriát nem tiszteli. Azt mondja, hogy ő is csak olyan ember, mint minden más ember, tehát nem szolgált rá a nagyobb megbecsülésre.
Mi ezt nemcsak nem értjük, hanem teljesen másként vélekedünk. Szűz Mária Isten anyja, amint az Írás mondja: teljes malaszttal, vagyis kegyelemmel, lelki szépséggel. Szűz, tiszta, fehér minden bűntől, szűztiszta még az ősbűntől vagyis Ádám és Éva ősbűnétől is. Ő a jóság, a kegyesség, szelídség, a legnemesebb ember, akit minden katolikus, de főleg a Mária-kongregációk édesanyjuknak, követendő példaképnek, égi pártfogónak tisztelnek. Szívesen hisszük, hogy Szűz Mária a mennyországban Isten közelében él, értünk imádkozik s pártfogol bennünket Istennél.

A protestantizmus a rombolás hevében Szű Máriát is detronizálta, s hogy a maga hibáját még jobban tetézze, azt a rágalmat vágja fejünkhöz, hogy mi Szűz Máriát imádjuk. Ha kérdeznők, hogy hol látta ezt akármelyik katolikus könyvben megírva? – nem tudna rá felelni Azonban nincs nap, hogy újra ne ismételné. Mi pedig azt mondjuk: szomorú vallás az, amely nem tud rágalmazás nélkül megélni.

A szentek tisztelete
olyan, mint a kiváló emberek tisztelete. Ha szabad Kossuthot, Lorántffy Zsuzsannát, Deák Ferencet tisztelnem, miért nem szabad tisztelni a hit nagyszerű hőseit, akik Krisztusért életüket, munkájukat, sőt vérüket föláldozták? Ezek a nagyszerű példaképek, akiknek életét követjük, akiknek szavain föllelkesülünk, és akik által jobbak, erkölcsösebbek, tisztábbak, istenfélőbbek igyekszünk lenni.
Luther itt is egy furcsa elvet követett, azt, amelyet mi a kommunistáknál láttunk, akik a tehetséget, erényt, kiválóságot nem tisztelték, hanem mindenkit proletársorba degradáltak. Luther követői pedig itt bennünket újra bálványimádás vádjaival illetnek. Szegények!" (Bilkei Ferenc)

A Szentírásban melyik asszony adott életet annak a férfinek, aki kormányozni fogja a népeket? Mit mond a Jel 12 erről az asszonyról? Ki a Zsolt 45,10-17-ben szereplő arannyal ékesített királynő? Hogyan értelmezi ezt a zsoltárt a Lk 1,48? Ha Krisztus az Új Ádám (Róm 5,14-15; 1Kor 15,22.45), akkor ki az Új Éva? Az Ószövetségben ki az a két ember, aki eredendő bűn nélkül fogantak? Melyik három dolgot tartalmazta a Szövetség Ládája (lásd: Zsid 9,4)? Mit hordozott Mária szíve alatt, és mi módon hasonlít ez a Szövetség Ládájának tartalmára? Összehasonlítva a Lk 1,39-56-ot a 2Sám 6,2-16-tal, mi módon hasonlít Mária a Szövetség Ládájához?

Egyébként az Egyház Mária-kultusza már az első századokban is nagyon élő volt, erről az egyházatyák számos írása tanúskodik. Szent Jusztinusz és Szent Ireneus már a 2. században azt tanította, hogy Mária az új Éva, ki az új Ádámmal, Krisztussal egyesülve részt vesz a lelkek üdvözülésében. Az egyházatyák legnagyobbjai, Szent Efrém, Ambrus, Ágoston, Alexandriai Cirill, Konstantinápolyi Germán és Damaszkuszi János Máriát mind mint a szeplőtelenül fogantatottat tisztelték.

A Bibliában kevés szó esik Jézus anyjáról. Ez érthetô, hiszen az apostoli igehirdetés elsôsorban Urunk nyilvános működését, halálát és felmagasztalását hirdette, védelmezte és értelmezte; másodsorban a Jézus által felkínált üdvösséget és Isten uralmának közelségét; harmadsorban pedig a fokozatosan kibontakozó Egyház igényeit és a keresztény élet gyakorlati követelményeit. A Jézus anyjára vonatkozó hagyomány tanúi kevesebben is voltak, és ennek a hagyománynak írásba foglalása is jóval késôbb történt, mint az elôbb említett témaköröké. Ennek ellenére az ,,újszövetségi könyvek Egyházában ,az Úr anyjának' egészen különleges szerepe volt, éspedig magától értetôdô formában'', -- ahogy a liberális protestáns Bultmann megállapította. Gondoljunk ilyen helyekre: Gal 4,4; Mt 1. és 2.; Lk 1. és 2.; Jn 2,1-11; Jn 19,25-27.

Az elsô niceai zsinat (325) elôtti idôben a Szűzanyát mint Madonnát, vagyis gyermekével együtt ábrázolták. Emlegetése is Krisztus misztériumaival kapcsolatos, tehát ekkor még csak üdvtörténeti szerepében tisztelik. Legrégibb képe a Priscilla-katakombában (2-3. sz.), továbbá Szent Péter és Marcellianus katakombájában (3-4. sz.) látható. Már az 1. sz. végétôl emlegetik szüzességét, istenanyaságát és közbenjárását.
A negyedik század elejérôl származó papyruson szerepel a Sub tuum praesidium kezdetű imádság, ebben a században találkozunk az elsô Mária-ünnepekkel is, amelyek Keleten az 5. században már kifejezett tartalommal bírnak. Ugyanakkor kezdenek templomokat építeni tiszteletére. Athanasius és Ambrosius óta mintaképnek tekintik, az elsô nyugati hozzá intézett imádságot pedig Ágostonnál olvassuk.

Tisztelete különösen tért hódít a keleti liturgiában. Dicsérete mindennapivá lett (400 körül). És, hogy ez a Mária-tisztelet mennyire átjárta a tömegeket is, mutatja a Nestoriusszal szemben megnyilvánult heves tömegtüntetés. Nagy hatással volt a Mária-tisztelet elterjedésére az efezusi zsinat (431).
Hogy a hivatalos Egyház milyen álláspontra helyezkedett, mutatja, hogy a 6. században már belevették nevét (több más szent névsora élén) a római misekánonba.
Legnagyobb hullámokat a Mária-tisztelet a középkor végén, a trienti zsinat után és századunk közepe táján vetett: Ave Maria, Angelus, harangozás, szentolvasó, skapuláré, új ünnepek, társulatok, Mária-kongregációk, szerzeteknek és egyéb társulatoknak oltalma alá való helyezése, Mária-oltárok, kegyhelyek, jelenések, mariológiai kongresszusok stb.

A II. vatikáni zsinat a liturgiáról és az Egyházról szóló konstitúcióiban arra törekedett, hogy az istenanya tiszteletének biztosítsa helyét a Biblia és a krisztocentrikus teológia értelmezése szerint. Azóta bizonyos ájtatosságok részben átalakultak, részben elavultak. A papi szolgálatról és a pap életérôl szóló zsinati határozat sem említi a papi lelki élet tartozékai közt a napi szentolvasó imádkozást (bár egyes zsinati atyák szerették volna bevenni), mert a keleti Egyházban az nem szokásos. Ugyanakkor buzdítja a papokat, hogy küldetésükben tartsák szemük elôtt a Boldogságos Szűz Anya példáját. Ô ,,a Szentlélek vezetése alatt tökéletes teljességben szentelte magát a megváltás misztériumának. A papok tehát gyermeki odaadással tiszteljék és szeressék ôt, az Örök Fôpap édesanyját, az apostolok királynôjét és szolgálatuk oltalmazóját.'' (P 18).

Az 1974. február 2-án kelt ,,Marialis cultus'' kezdetű Apostoli Buzdítás úgy mutatja be a Szent Szüzet, mint az Egyház mintaképét Isten tiszteletének gyakorlásában. De magát Máriát is megilleti a tisztelet, hiszen Isten különleges szerepet juttatott neki megváltói tervei megvalósításában. Mivel alakja a Bibliában elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik Krisztushoz és az Ô művéhez, tiszteletét is a krisztocentrikus szellemnek kell áthatnia, ahogy az a liturgikus reform során elvben már megvalósult. Ezért a liturgián kívüli ájtatosságoknak összhangban kell állniuk a liturgikus istentiszteleti formákkal, összekeveredniük azonban nem szabad. Különösen ajánlja a pápa az Úrangyala és a szentolvasó elmélkedô imádkozását, mert ezek révén alkalmunk van arra, hogy Szűz Mária lelkének tükrében szemléljük a megváltásunkra irányuló eseményeket.

"A Megváltó Anyja

Igazán jellemző, hogy a nép katolikus érzéke rögtön fölzúdult Nestorius téves tanítása ellen, mihelyt az Mária istenanyai címét támadni kezdte. A keresztény nép valóban a legbensőbben összenőtt ezzel a titokkal. Ebben a formulában: ,,Mária Isten Anyja, Mária Istent szült'', fejeződik ki leghatásosabban az a hittitok, hogy az emberi és isteni természet az egy isteni személyben egyesült egymással. Azt az igazságot, hogy Mária Isten Anyja, az efezusi zsinat (431) ünnepélyesen kihirdette, amire az egész világon nagyon föllendült a Szűz Mária-templomok építése (pl. a Santa Maria Maggiore Rómában). Ez az igazság a forrása mindazoknak a kiváltságoknak, melyeket a keresztény hit Szűz Máriának tulajdonít, s amelyeket a következőkben tárgyalunk.
Hitünk szerint elsősorban is az örökös szüzesség dicsérete illeti meg őt. Hogy Mária az Isten Fiának fogantatása és születése előtt szűz volt, s hogy mindig szűz akart maradni, az kétségtelenül kiviláglik azokból a szavakból, melyekkel a méhében végbemenő nagy titokról az üdvözlő angyaltól fölvilágosítást kér: ,,Miképpen leszen ez, mikor férfit nem ismerek?'' Hogy szüzessége később is minden szempontból a legtökéletesebben sértetlen maradt, ugyancsak örökös szüzességi fogadalmából nyilvánvaló. Mert egyáltalán nem lehet megérteni, hogy Mária ez után az annyira szent esemény után eredeti szándékát föladta volna. Ezt abból a tényből is láthatjuk, hogy az Üdvözítő halálakor Szent Jánost Mária fiává jelöli ki, Máriát meg Szent János oltalmába ajánlja: ,,Asszony! Íme a te fiad'', ,,Íme a te anyád!'' Éppen ezért az Egyház kezdettől fogva valóban szentül megtartotta Mária örök szüzességének hitét. Csupán Tertullianus egyházi író (+ 220 után), aki nagyon tehetséges ember volt ugyan, de szertelenségre hajlott és tévedésben halt is meg, valamint Jovinianus (+ 400 és 406 között) merészeltek abban kételkedni. De az igaz hit mindjárt elleneszegült, s azóta is rendíthetetlenül fönnáll. Jézus testvérei, akikről a Szentírás beszél, a mi fogalmaink szerint Jézus unokatestvérei. Ábrahám is ,,testvér''-nek nevezi unokaöccsét, Lótot, miként akkoriban a rokonokat általában fitestvéreknek és nőtestvéreknek szokták hívni. Az ifjabb Szent Jakab apostol és testvére József, akiket Máté (27,56) említ s egyebütt is ,,Jézus testvérei''-nek neveznek, egy másik Máriának fiai voltak; erről a Máriáról mondja Szent János (19,25), hogy Krisztus keresztje alatt a szent asszonyok között állott s ugyancsak e szentírási hely szerint az Isten Anyja ,,nőtestvére'' és Kleofás (vagy Alfeus) felesége volt. Ezt az Alfeust a régi hagyomány, melyet Hegesippus (+ 180 körül) és Szent Jeromos (+ 419) bizonyítanak, Szent József fitestvérének tartotta. Az a Mária tehát az Isten-anya sógornője volt s gyermekei Jézus unokatestvérei.
Annak tökéletes lelki és természetfölötti szépsége, akit Isten az Ő szent Fia megtestesülésének titkában oly benső szerepre méltatott, leginkább kitűnik abból a hitigazságból, melyet IX. Pius pápa a földkerekség püspökeinek megkérdezése után 1854. december 8-án a hívő nép örömujjongása közben kihirdetett: Mária, az Isten Anyja, létezésének első pillanatától kezdve Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szennyétől ment maradt (,,szeplőtelen fogantatás''). Ezt a tanítást a szenthagyomány világosan magábanfoglalja; a Szentírás is valószínűsíti, de kifejezetten nem beszél róla. Erre a hitigazságra utal 1. az ,,ősevangélium'', amely a kígyó és egy asszony között határozott ellenségeskedést jövendöl meg; 2. az angyal szava: ,,malaszttal teljes''. A szentatyák fáradhatatlanok az Isten Anyja szeplőtelen tisztaságának és szentségének magasztalásában, s a bűnbeesés előtti Évával hasonlítják össze, de nála jóval többre tartják. Mária egyik régi magasztalója volt Szíriai Szent Efrém (+ 373)·,,Nisibisi himnuszai''-ban az edessai egyház így szólítja meg az Urat: ,,Csak Te és Édesanyád vagytok teljesen és tökéletesen szépek, nincsen benned, Uram, szeplő, Édesanyádban sincs semmi folt. E két szépség közül melyikkel hasonlíthatók össze gyermekeim?'' (27,8). A középkori hittudósok körében e tanra vonatkozólag bizonyos tétovázás keletkezett, mivel attól féltek, hogy az Krisztus megváltásának jelentőségén csorbát ejthet. Kiváltképp Duns Scotus János, ferences hittudós (+ 1308), oldotta meg ezt a nehézséget, megállapítván azt, hogy sokkal tökéletesebb módon történt Mária megváltása, mint a mienk. Mária Krisztus megváltására való tekintettel a bűnnek minden szennyétől mentesült. Egyébként pedig bizonyára a bölcs isteni Gondviselés intézte úgy, hogy ebben a kérdésben nem annyira a hittudósok tudománya, mint inkább a nép egyszerű és eleven hite esett döntő súllyal a mérleg serpenyőjébe. A szeplőtelen fogantatás ünnepét Keleten már a 7., Nyugaton pedig a 9. században megülték. A pápák többször megtiltották, hogy e tanra hátrányos dolgot tanítsanak. Végül -- mint mondottuk -- IX. Pius megállapította, hogy ezt az igazságot valóban az egész földkerekségen mindenütt hitték és tanították s ezért ünnepélyesen dogmaként kihirdette.
Hogy a Szent Szűz testével együtt fölment a mennybe, azt az Egyház általánosan tanítja, amiről ,,Mária mennybemenetelének'' (Nagyboldogasszonynak) ünnepe tanúskodik.
Az Isten Anyjának kiválóan megkülönböztetett helye van Isten üdvösségtervében és ez vallási életünkre vonatkozólag is nagyjelentőségű. Mária, mint Krisztus Anyja, a mi anyánk is, hiszen mi Krisztus testének a tagjai vagyunk. A megváltás művét Isten mintegy függővé tette az ő beleegyezésétől s ezért megkérdezte, akar-e anyja lenni annak, aki mindenkitől eltaszítva gonosztevőként hal majd meg a kereszten. Mária e szavakkal egyezett bele: ,,Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint'' (Lk 1,38). Így lett a megváltás segítőtársa, Krisztus életáldozatának nagy szerpapnője, aki az áldozati ajándékot, vagyis Krisztus testét odanyújtotta és a kereszt alatt állva vele együtt föláldozta. Anyánkká is lett, a kereszt tövében fájdalmakban szült bennünket. Ezen alapszik az a vélemény, melyet az utolsó pápák gyakran kimondottak, hogy Mária minden kegyelemnek közbenjáró közvetítője és kezelője. Jól jegyezzük meg: ,,közbenjáró'' közvetítő. Az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között továbbra is Krisztus, senki sem állhat közéje és lelkünk közé. De Mária, mint Krisztus Anyja és a mi anyánk, kéri Krisztust, hogy velünk egyesüljön; senki sincs kivéve Máriának ez anyai gondoskodása alól.
Az egyházatyáknak kedvenc gondolata Máriát második Évá-nak tekinteni. Amiként az első Éva az első Ádámnak odaadta a tiltott gyümölcsöt és a világ szerencsétlenségén közreműködött, éppúgy a második Éva a második Ádámnak odanyújtotta áldott méhének áldásos gyümölcsét s így a világ üdvén közreműködött.
Mária azzal, hogy alázatosan alávetette magát Istennek és az Ő akaratának, mintaképe lett a vallási életnek, vagyis annak a magatartásnak, amellyel a teremtmény Teremtője iránt tartozik: ,,Annak az alázatos »fiat«-nak (legyen) révén, amellyel az angyalnak válaszolt, a megváltás titka a teremtménytől függ. Hiszen az ember a sajátmaga megváltásában Istennek semmi más segítséget sem nyújthat, mint a föltétlenül készséges odaadást'' (Von Le Fort Gertrud).
Mindezek után nyilvánvaló, hogy Máriát az a különös, egészen sajátos jellegű tisztelet (,,hyperdulia'') illeti meg, amellyel a keresztény tudat már ősidőktől fogva adózott neki. Maga Mária is mintegy előre látta ezt a tiszteletet: a ,,Magnificat''-ban, amelyet Erzsébet meglátogatásakor ennek magasztaló szavai után énekelt, mondotta: ,,Íme mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék!'' (Lk 1,48). Olyan ének ez, hogy azóta napról-napra újra fölhangzik templomainkban a vesperás (a papi zsolozsma egyik része: vecsernye) végzésekor. Az első Mária-tisztelő tehát, akiről tudunk, éppen Szent Erzsébet, Keresztelő Szent János anyja volt. Midőn Mária megérkezett hozzá, e szavakkal köszöntötte őt: ,,Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan jutok én ahhoz hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?'' (Sarlósboldogasszony ünnepe.) Ezeket a szavakat Gábor angyaléival együtt az ,,Üdvözlégy Máriá''-ban azóta számtalanszor elimádkozzák a földkerekség és minden kor ájtatos hívői. A legrégibb Mária-templomok a 4. századból származnak; a legrégibb, az ő boldog halála emlékezetének szentelt ünnepre (,,Mária hazamenetele'', ma: Mária mennybemenetele) vonatkozólag már 500 körül van bizonyítékunk. Legrégibb képei a 2. századból származnak (a római katakombákban).
Szűz Mária mellett ott van Szent József, Jézus nevelőatyja. Mivel pedig Máriával törvényes házasságban élt, a törvény előtt és az emberek szemében egyúttal Jézus atyja is. Különösen akkor értjük meg, hogy Szent József tulajdonképpen sokkal több volt, mint nevelőatya, ha meggondoljuk, mily nagy szerepet játszott a zsidó népnél a törvény. Így pl. a gyermek nélkül elhunyt zsidó özvegyét a férj testvére köteles volt elvenni (,,leviratus'', = sógorházasság, a latin ,,levir'' = sógor szóból) és az ebből a házasságból született első fiút a meghalt gyermekének tekintették, ennek nemzetségét folytatta. Egy nemzetségnek sem szabadott ugyanis kihalnia a Messiás eljövetele előtt. Ezért hozza Szent Máté Jézus családfájaként (Mt 1,1-16) József nemzetségfáját. Sok szentírásmagyarázó szerint Lukács (3,23-38) Mária családfáját adja, viszont mások szerint a Lukácsnál található családfa szintén Szent Józsefé. A Máténál és Lukácsnál található családfa különbsége ez utóbbi fölfogás szerint Szent József atyjának leviratikus házasságából magyarázható. Máté József természetes, Lukács pedig (gyermek nélkül elhunyt) törvényszerinti atyját nevezné meg. Más szerzők szerint Szent József korábbi őseinél is föltételezhetők a leviratikus házasságok. Minthogy mind Mária [Mária leszármazása Dávidtól Lk 1,27 alapján nagyon valószínű (,,Gábriel angyal elküldetett... egy szűzhöz, ki egy férfiúnak vala eljegyezve és Dávid házából származott.'' Így értelmezik az újabb magyarázók), biztos azonban a már az első században meglévő hagyomány révén.], mind József Dávid nemzetségéből származott, Krisztus a valóságban is, meg a jog szerint is -- a hivatalosan vezetett nemzetségtábla kimutatása alapján -- Dávid király utóda volt, aki azt az ígéretet kapta, hogy az ő törzséből születik a Megváltó."
Forrás: Rudloff Leó -- Kolos Bertold: Rövid dogmatika. Világiak számára

„A katolikus liturgiában egyébként oly élesen ki van emelve az Isten és a szentek, azaz a teremtmények közti különbség, hogy mindenkinek észre kell vennie. „Mennybeli Atyaisten, irgalmazz nekünk!” – mondjuk a litániában. Utána pedig ezt mondjuk: „Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!” Istennek tehát az irgalmát kérjük, Szűz Máriának már csak a könyörgését. Ő csak úgy segít rajtunk, hogy könyörög. Ki látott azonban olyan Istent, vagy akár csak „pótistent”, aki fennen hirdeti, hogy csak egy Isten van, akinél még a mennyek királynője is csak könyöröghet. Szintén egyik leggyakrabban előforduló fohász a katolikus istentiszteletben: „Imádkozzál érettünk (régen: Imádd Istent érettünk), Istennek szent Anyja!” Ez is csak a Boldogságos Szűz szolga voltát juttatja eszünkbe Isten mellett. Isten mellett ember nem is lehet más, mint csak szolga, ez csak természetes. De látjuk, hogy a katolikus egyház nagy Mária-tiszteletében ezt az igazságot nemcsak elhomályosítani nem akarja, hanem külön kiemeli, sőt – ami még több – természetesnek tartja.
Maga Szűz Mária is „Isten szolgálóleányának” mondta magát. Ezt is ugyancsak sokszor eszünkbe juttatja az egyház, hiszen az „Úrangyalában” minden reggel, délben, este elmondatja velünk.
Az Oltáriszentség előtt (aki Isten) térdre borulunk, a szentek vagy Szűz Mária képei, szobrai előtt még a térdünket se hajtjuk meg, hanem csak meghajolunk még bent a templomban is, sőt a legtöbbször oda se nézünk nekik. Mivel az Oltáriszentségben maga Isten van jelen minden templomunkban, ez elvonja tőlük figyelmünket. Ha maga az Úr is jelen van, nem szoktunk a szolgájával törődni, még akkor se, ha miniszterelnöki rangban van ez a szolga.
Igaz, le is térdelünk a Mária-kép előtt, de csak akkor, ha oda megyünk imádkozni. A térdelés tehát nem a képnek vagy a feszületnek szól, hanem az imádságnak. Akkor is le szoktunk térdelni, ha imádkozunk, ha nem feszület vagy Mária-kép előtt végezzük. Furcsa lenne, ha csak azért, mert Mária-kép előtt végezzük, nem térdelnénk le. Az imádság mindig Istennek szól. Akkor is, ha Szűz Mária vagy a szentek közvetítésével történik.
A kálvinista csak azért botránkozik meg a Mária-kép vagy a feszület előtt térdelve imádkozó katolikus láttára, mert az igazság az, hogy ő még az Istennek se térdel le. Tőle a legnagyobb hódolat még Isten előtt is az, hogy feláll. Mindent megad Istennek, de emberi önérzetét még Istennel szemben is megőrzi. Ez azonban már nem önérzet, hanem gőg. Csak egy létező van, Isten. Kik kívüle léteznek, az Ő jóvoltából léteznek. Istentől független lény nincs, tehát önérzet se lehet Istennel szemben, csak tűrhetetlen s egyben nevetséges gőg.
Ezt nem lehet menteni akkor se, ha valaki elhiteti magával, hogy ez részéről csak az egyisten imádatának tisztaságát és a bálványimádás, az idegen istenek elleni utálatot jelenti. Imádság közben a földre borulás helyett az állás világosan elárulja, hogy van dac a protestánsok körében éppen elég, még az egy igaz Isten ellenében is.
Ha a kálvinista a katolikust a feszület, sőt Mária-kép előtt térdelve imádkozni látja, ne azon botránkozzék, hogy ez az ember embereket, sőt – urambocsá! – a fát, a márványt vagy a gipszet „imádja”, hanem inkább szégyellje magát amiatt, hogy tőle még az Egyisten se kap annyit, amennyit a katolikustól még a megváltás vagy a szentek jelképe is megkap.
Hát még micsoda rosszlelkűség, elbizakodottság és gyűlölet (esetleg talán öntudatlanul) jele az, hogyha a protestáns egy katolikust a feszület vagy Mária szobor előtt lát térdelni, akkor az jut eszébe, hogy azt a márványt vagy fát imádja, melyből azt a feszületet vagy szobrot kifaragták. Azonban mikor ő a nemzeti zászló előtti tiszteleg (a protestáns Amerikai Egyesült Államokban ez a zászló előtti tisztelgés rendszeres és az iskolában is előírt dolog), akkor még csak eszébe se jut, hogy nem a gyapot, juta vagy vászon előtt tiszteleg, melyből a zászló készült, hanem a hazája iránt fejez ki érzelmeket és tanúsít tiszteletet.
A nemzeti zászló előtt eszébe se jut, hogy az tulajdonképpen vászon. Ilyenkor csak a hazáját látja. A feszület vagy szent szobra előtt viszont az nem jut eszébe, hogy az nem fa vagy márvány, hanem Isten anyjának vagy hőseinek jelképe, jele vagy rájuk való emlékeztetés.
Ilyen vak, elfogult s egyoldalú tud lenni az ember, ha szenvedélyek vezetik és ha gyűlölethez szoktatták. Pedig ugyanez az ember egyébként úgyszólván mást se tud beszélni, mint csak azt, hogy ne gyűlölködjünk, ne tegyünk különbséget ember meg ember között vallási alapon, hiszen mindnyájan egy nemzet fia, magyarok vagyunk, s végeredményben egy Istent imádunk.
Nem értem, miért nem tudja azt valaki megérteni, hogy ha imádkozunk, okosan tesszük, ha annak tartama alatt inkább térdelünk, mint karosszékünkben terpeszkedünk, s ha tekintetünket inkább a feszületre vagy az Istenanya képére függesztjük, mint a falon függő dohányzacskóra, hőmérőre vagy akár Kossuth képre? Azért térdelünk ilyenkor vallásos kép vagy szobor elé, mert így könnyebben tudjuk magunkat abba a gondolatkörbe belehelyezni, mely az imádsághoz szükséges és imádság alatt nem vagyunk annyira kitéve elménk máshova kalandozása veszélyének, mint egyébként.
Biztosíthatok róla minden kálvinistát, hogy az így imádkozó katolikusoknak addig eszébe se jutott, hogy ők tulajdonképpen egy fadarab vagy mészkő előtt térdelnek, sőt azt „imádják”, míg jóakaratú kálvinista testvéreiktől ezt meg nem tudták. Nem is szabad ezen csodálkozniuk, mert hiszen a nemzeti zászlót látva bizonyára nekik se jutott még eszükbe, hogy az, ami előttük lobog, s melyet ők oly lelkesen követnek, csak egy posztó vagy vászondarab, semmi más, Kossuth képe pedig olajfestékkel fényesre mázolt papír, melynek tiszteletet adni ellenkezik az emberi önérzettel, sőt a józan ésszel.” (Pezenhoffer Antal atya)

"Jézus Krisztussal mindig együtt kell gondolni anyját, Máriát. «Minden esetre elég lehetett maga Krisztus; hisz most is minden elégségünk tőle van. De nem volt jó nekünk, az embernek egyedül lennünk, hanem úgy illett, hogy üdvösségünknél ott szerepeljen mindkét nem» (Bemard). Ügy tetszett ugyanis Istennek, hogy az Ige ne új teremtés útján, hanem Szűz Máriától való születés útján öltsön testet. Ezzel Szűz Mária egészen sajátos személyes jellegű kapcsolatba került a megtestesülés és megváltás titkával. Mint Isten-anyának a teremtett személynek adható legmagasabb természetfölötti kiváltság jutott osztályrészéül; az Isten-anyaságból mint forrásból fakadnak érintetlen szüzessége, szeplőtelen szentsége és testi-lelki megdicsőülése.
Így Szűz Mária kiváltságos helyzeténél fogva az egyetlen teremtmény, ki személyes jellegével dogmáknak és a dogmatikának tárgya (mások, mint pl. Szent Péter csak hivataluknál fogva szerepelnek a dogmatikában). De ami ennél több: Szűz Mária a dogmatikának drága-gyöngy kompendiuma, mert a kinyilatkoztatásnak nagy titkai mind ő benne virágzanak ki: A Szentháromság örök teremtői «Legyen» szavával, azaz örök előre-rendelésével megteremtette azt a szűzi földet, melyből a második tökéletes Ádámot készült alkotni. Mária pedig «Legyen nekem a te igéd szerint» szavával a megtestesülés titkának együtt״ okozója és a Szentháromságnak egészen sajátos értelemben temploma lett. Mint az Üdvözítő megváltó tevékenységének első és legszebb virága Mária az egyes emberek megszentelésének első és tiszta példaképe; testi-lelki szeplőtelenségében az elveszett paradicsomnak megújítása és élő emléke. Mint a Megváltó anyja a megváltás gyümölcseinek közvetítésében az Egyháznak előképe és hatékony együtt-működő szerve; megdicsőültségében a teremtés végállapotának, az eszchatologiának elővételezése. Miként a mariologia a dogmatika testének közepén helyezkedik el, miként a gót dómok architektonikái vonalai a kőrózsában egyesülnek és nyernek művészi betetőzést, úgy Szűz Máriában, a titkos értelmű rózsában virágzanak ki a kinyilatkoztatásnak leggyöngédebb és legfélelmesebb titkai. Ezért méltán énekli az Egyház: Szűz Máriáról: Cunctas haereses sola interemisti in universo mundo; Szűz Mária egymaga az összes eretnekségek diadalmas cáfolata, és a katholikus igazság diadalmi zászlaja. Innen van, hogy az eretnekségek az ebjonitizmus és nesztorianizmus óta a protestantizmusig és napjaink racionalizmusáig ösztönös következetességgel és ádázsággal tépdesik a természetfölötti mezők e legszebb virágát.
Mária nevének jelentése és eredete nem biztos. Eredeti formája lehet מידים (l. Mózes nénje), aram. □מדך = úrnő. A héber alapján lehet a מדה tőből is értei- mezni mint tusakodót. Á מור = myrrha-ból való származtatás a legrégibb és legkedveltebb magyarázatok egyike. A מרא tőből lehet testes (kövér; így Barden- hewer; ezt természetesen keleti fölfogás szerint kell értékelni). Hasonló vonat- kozásban a régiek így is értelmezték: sugár termetű, erős, deli termetű. Ha a ים részt főnévnek vesszük, lehet פלר״ים keserű tenger, vagy tenger csöppje (stilla maris, ebből elírással Hieronymus óta stella maris). Értelmezték úgy is מר ים = = keserves, keserű, sújtott; Grimme újabban így akarja megfejteni: Rokonom a fölséges (= Jahve).
Történeti áttekintés. Az ószövetség midőn legünnepélyesebben szól a Megváltó titokzatos eredetéről vagy hivatásáról, rövid de sokat mondó kijelentésekben megemlékezik anyjáról is. Azonkívül számos tipus és Szűz Máriára alkalmazható hely (különösen az örök személyes bölcseségről szólók) színezik és gazdagítják Szűz Máriának bibliai képét. Az újszövetség egész figyelmét Jézus Krisztus köti le. Szűz Mária természetszerűen háttérben marad, ami az ő tökéletes alázatának és gyöngéd tartózkodó lelkületének teljesen megfelelő helyzetet teremt az ő számára szent fia mellett. De nincs Máriának az a kiválósága, mely legalább jelezve ne volna az újszövetségben. Ugyanez a tartózkodás érthetően észlelhető az első három keresztény században. A 4. század Krisztus teljes isteni és emberi természetévél kapcsolatban Mária szüzességét és igaz Krisztus-anyaságát állapítja meg; az 5. században az efezusi zsinat Mária jélességeinek gyökerét, az istenanyai méltóságot határozott formában ünnepélyesen kimondja és ezzel elmozdíthatatlanul lerakja a mariologia egyik sarkkövét. Ettől az időtől kezdve Mária dicsősége ünnepekben is egyre beszédesebben jut kifejezésre, és ez ünnepekre szóló beszédek a dogmatikai mariologiai elmélődések rendes irodalmi formáját teszik (Hesychius, Modestus, Sophronius jeruzsálemiek; Andreas Gretensis, Joannes Damascenus, Germanus Constantin., Theodorus Studita; később Petrus Damiani, Anselmus; a legkiválóbb Mária-beszédek szerzői Szent Bernát, villanovai Tamás és Bossuet). A 12. század óta özönével jelennek meg a legkülönfélébb épületes művek; de egyben megindul a rendszeres és elmélyedő dogmatikai tárgyalás is. Thom III 27-ben a mariologia kellő helyen van beiktatva a dogmatika testébe. A protestáns támadásokkal szemben a nagy dogmatikusok történetileg is kimélyítik a mariológiát, azonban mélyen be a 19. századig nem mindig kellő kritikával értékesítik a régi forrásokat. IX. Pius pápa 1854-ben a szeplőtelen fogantatás dogmává emelésével megerősítette a mariológia második alappillérét." (Schütz Antal)

@Hajnaliszellő:

Először is a fordításod (amelyre az állításodat is alapozod) ROSSZ. Itt a héber szöveg az irányadó, és az alapjánpontosabb fordítás lenne a következő:

"Ne imádd s ne szolgáld ezeket...".

Héberül: " lo tishtachveh lahem velo ta'avedem " (לא־תשתחוה להם ולא תעבדם). Az itt szereplő héber abad (עָבַד) ige jelentése: dolgozni, (rab)szolgaként szolgálnit jelent, nem általában véve vett tisztelést. A magyar fordítások közül így fordítja az 1920-as években kiadott Szent István Társulati fordítás és a Szent Jeromos Bibliatársulat féle is. Az angol bibliafordítások között is ez az uralkodó (serve), még a protestáns fordítások körében is. Hogy cask néhány példát említsek:

New American Standard Bible, King James Bible, American Standard Version, Douay-Rheims Bible, Darby Bible Translation, English Revised Version, Webster's Bible Translation, World English Bible, Young's Literal Translation, stb.

depositum.hu/balvanyimadok.html
depositum.hu/szobrok.html

Ha esetleg tudsz angolul, tessék, olvasd el:

“Thou shalt not make to thyself a graven thing, nor the likeness of any thing that is in heaven above, or in the earth beneath, nor of those things that are in the waters under the earth: thou shalt not adore them nor serve them"

Some, supposing these words which come next in order to constitute a distinct precept, reduce the ninth and tenth Commandments to one. St. Augustine, on the contrary, considering the last two to be distinct Commandments, makes the words just quoted a part of the first Commandment. His division is much approved in the Church, and hence we willingly adopt it. Furthermore, a very good reason for this arrangement at once suggests itself. It was fitting that to the first Commandment should be added the rewards or punishments entailed by each one of the Commandments.

The Above Words Do Not Forbid All Images

Let no one think that this Commandment entirely forbids the arts of painting, engraving or sculpture. The Scriptures inform us that God Himself commanded to be made images of Cherubim, and also the brazen serpent. The interpretation, therefore, at which we must arrive, is that images are prohibited only inasmuch as they are used as deities to receive adoration, and so to injure the true worship of God.

They Forbid Idols And Representations Of The Deity

As far as this Commandment is concerned, it is clear that there are two chief ways in which God's majesty can be seriously outraged. The first way is by worshipping idols and images as God, or believing that they possess any divinity or virtue entitling them to our worship, by praying to, or reposing confidence in them, as the Gentiles did, who placed their hopes in idols, and whose idolatry the Scriptures frequently condemn. The other way is by attempting to form a representation of the Deity, as if He were visible to mortal eyes, or could be reproduced by colours or figures. Who, says Damascene, can represent God, invisible, as He is, incorporeal, uncircumscribed by limits, and incapable of being reproduced under any shape. This subject is treated more at large in the second Council of Nice. Rightly, then, did the Apostles say (of the Gentiles): They changed the glory of the incorruptible God into a likeness of birds, and of four-footed beasts, and of creeping things; for they worshipped all these things as God, seeing that they made the images of these things to represent Him. Hence the Israelites, when they exclaimed before the image of the calf: These are thy gods, Israel, that have brought thee out of the land of Egypt, are denounced as idolaters, because they changed their glory into the likeness of a calf that eateth grass.

When, therefore, the Lord had forbidden the worship of strange gods, He also forbade the making of an image of the Deity from brass or other materials, in order thus utterly to do away with idolatry. It is this that Isaias declares when he asks: To whom then have you likened God, or what image will you make for hill? That this is the meaning of the prohibition contained in the Commandment is proved, not only from the writings of the holy Fathers, who, as may be seen in the seventh General Council, give to it this interpretation: but is also clearly declared in these words of Deuteronomy, by which Moses sought to withdraw the people from the worship of idols: You saw not, he says, any similitude in the day that the Lord spoke to you in Horeb, from the midst of the fire. These words this wisest of legislators spoke, lest through error of any sort, they should make an image of the Deity, and transfer to any thing created, the honour due to God.

They Do Not Forbid Representations Of The Divine Persons And Angels

To represent the Persons of the Holy Trinity by certain forms under which they appeared in the Old and New Testaments no one should deem contrary to religion or the law of God. For who can be so ignorant as to believe that such forms are representations of the Deity? -- forms, as the pastor should teach, which only express some attribute or action ascribed to God. Thus when from the description of Daniel God is painted as the Ancient of days, seated on a throne, with the books opened before hint, the eternity of God is represented and also the infinite wisdom, by which He sees and judges all the thoughts and actions of men.

Angels, also, are represented under human form and with wings to give us to understand that they are actuated by benevolent feelings towards mankind, and are always prepared to execute the Lord's commands; for they are all ministering spirits, sent to minister for them who shall receive the inheritance of salvation.

What attributes of the Holy Ghost are represented under the forms of a dove, and of tongues of fire, in the Gospel and in the Acts of the Apostles, is a matter too well known to require lengthy explanation.

They Do Not Forbid Images Of Christ And The Saints

But to make and honour the images of Christ our Lord, of His holy and virginal Mother, and of the Saints, all of whom were clothed with human nature and appeared in human form, is not only not forbidden by this Commandment, but has always been deemed a holy practice and a most sure indication of gratitude. This position is confirmed by the monuments of the Apostolic age, the General Councils of the Church, and the writings of so many among the Fathers, eminent alike for sanctity and learning, all of whom are of one accord upon the subject.

Usefulness Of Sacred Images

But the pastor should not content himself with showing that it is lawful to have images in churches, and to pay them honour and respect, since this respect is referred to their prototypes. He should also show that the uninterrupted observance of this practice down to the present day has been attended with great advantage to the faithful, as may be seen in the work of Damascene on images, and in the seventh General Council, the second of Nice.

But as the enemy of mankind, by his wiles and deceits, seeks to pervert even the most holy institutions, should the faithful happen at all to offend in this particular, the pastor, in accordance with the decree of the Council of Trent's should use every exertion in his power to correct such an abuse, and, if necessary, explain the decree itself to the people.

He will also inform the unlettered and those who may be ignorant of the use of images, that they are intended to instruct in the history of the Old and New Testaments, and to revive from time to time their memory; that thus, moved by the contemplation of heavenly things, we may be the more ardently inflamed to adore and love God Himself. He should, also, point out that the images of the Saints are placed in churches, not only to be honoured, but also that they may admonish us by their examples to imitate their lives and virtues.

Q. What is idolatry?
A. Idolatry is the giving to any creature, for example, to a statue, to an image, or to a man, the supreme worship of adoration that belongs to God alone.

Q. How is this prohibition expressed in Holy Scripture?
A. This prohibition is expressed in Holy Scripture in these words: Thou shalt not make to thyself a graven thing, nor the likeness of anything that is in heaven above, or on the earth beneath; and thou shalt not adore them or serve them.

Q. Do these words forbid every kind of image?
A. Certainly not; but only those of false divinities, made to be adored, as idolaters adore them. So true is this, that God Himself commanded Moses to make images, as, for example, the two statues of the Cherubim for the Ark, and the Brazen Serpent in the desert.

Q. Does the First Commandment forbid the making of images? A. The First Commandment does forbid the making of images if they are made to be adored as gods, but it does not forbid the making of them to put us in mind of Jesus Christ, His Blessed Mother, and the saints.

Protestants and others say that Catholics break the First Commandment by having images in their churches, because the First Commandment says: "Thou shalt not make graven images or the likeness of anything upon the earth," etc. Now, if that is exactly what the Commandment means, then they break it also, because they make the images of generals, statesmen, writers, etc., and place them in their parks. They also take photographs of their relatives and friends and hang them on the walls of their homes. They do this, they say, and we believe them, to show their respect and veneration for the persons represented, and not to worship their images. Now we do no more. We simply place in our churches the images of saints to show our respect and veneration for the persons they represent, and not to worship the images themselves. So if we break the First Commandment, they who make any picture or statue break it also. Can our accusers not see that they and every citizen do the very thing for which they reproach us? On Decoration Day they place flowers around the statue of Washington and other great men. Does anyone believe that they are trying to honor the piece of metal or stone, or that the metal or stone statue knows that it is being honored? Certainly not. They do so to honor Washington or whomsoever the statue represents; and for the same reason Catholics place flowers and lights around the statues and images of saints. Every child knows that the wood in the statue might as well have been a pillar in the Church, and that its selection for a statue was merely accidental, and hence he knows that the statue cannot hear or see him, and so he prays not to the statue but to the person it represents. Again if you can offer a person insult by dishonoring his image, may we not honor him by treating it with respect? What greater insult, for instance, could be offered to your deceased father and yourself than to burn him in effigy, or contemptuously trample his picture under foot in your presence? Thus they who treat the images of Christ or His saints with disrespect dishonor Christ and His saints.

Again we may learn our religion by our sight as well as by our hearing, and may be led by these visible objects to a knowledge of the invisible things they represent. Let us take an example. A poor ignorant man enters a Catholic church, and sees hanging there a picture of St. Vincent de Paul. He can learn the life of the saint from that picture almost as well as if he read it in a book. He sees the saint dressed in a cassock, and that tells him St. Vincent was a priest. He sees him surrounded by little ragged children and holding some of them in his arms; that tells him the saint took care of poor children and orphans, and founded homes and asylums for them. He sees on the saint's table a human skull, and that tells him St. Vincent frequently meditated upon death and what follows it. He sees beside the skull a little lash or whip, and that tells him the saint was a man who practiced penance and mortification. Thus you have another reason why the true Church is very properly called Catholic; because its teaching suits all classes of persons. The ignorant can know what it teaches as well as the learned; for if they cannot read they can listen to its priests, watch its ceremonies, and study its pictures, by all of which it teaches. The Protestant religion, on the contrary, is not adapted to the needs of every class, for it teaches that all must find their doctrines in the Bible, and understand them according to their lights, giving their own interpretation to the passages of the sacred text; and thus we come to have a variety of Protestant denominations, all claiming the Bible for their guide, though following different paths. If every Protestant has the right to take his own meaning out of the Holy Scripture, what right have Protestant ministers to preach the meaning they have found, and compel others to accept it? The Bible alone is not sufficient. It must be explained by the Church that teaches us also the traditions that have come down to us from the Apostles. If the Bible alone were the rule of our faith, what would become of all those who could not read the Bible? What would become of those who lived before the Apostles wrote the New Testament? for they did not write in the first years of their ministry, neither did they commit to writing all the truths they taught, because Our Lord did not command them to write, but to preach; and He Himself never wrote any of His doctrines. Again Catholics are accused of superstition for keeping the relics of saints. Yet when General Grant died and was buried in New York, many citizens of every denomination, anxious to have a relic of the great man they loved and admired, secured, even at a cost, small pieces of wood from his house, of cloth from his funeral car, a few leaves or a little sand from his tomb. Now, if it was not superstition to keep these relics, why should it be superstition to keep the relics of the saints?

Even God Himself honored the relics of saints, for He has often performed or granted miracles through their use. We read in the Bible (4 Kings 13:21)—and it is the word of God—that once some persons who were burying a dead man, seeing their enemies coming upon them, hastily cast the body into a tomb and fled. It was the tomb of the holy prophet Eliseus, and when the dead body touched the bones of this great servant of God, the dead man came to life and stood erect. Here is at least one miracle that God performed through the relics of a saint.

God does not forbid the mere making of images, but only the making of them as gods. He gave the Commandments to Moses and afterwards told him to make images; namely, angels of gold for the temple. (Ex. 25:18). Now, God does not change His mind or contradict Himself as men do. Whatever He does is done forever. Therefore if He commanded Moses by the First Commandment not to make any images, He could not tell him later to make some. It is not the mere making, therefore, that God forbids, but the adoring. What He insists upon is: "You shall not adore or serve the images you make." This is very clear if we consider the history of the Israelites, to whom God first gave the law. They were the only nation in the whole world that knew and worshipped the true God, and often, as I told you, they fell into idolatry and really worshipped images. When Moses delayed on the mountain with God, and they thought he was not coming back, they made a golden calf and adored it as a god. (Ex. 32).

The Israelites fell into idolatry chiefly by associating with persons not of the true religion. Let us learn from their sins never to run the risk of weakening or losing our faith by making bosom friends and steady companions of those not of the true religion or of no religion at all. You are not, however, to treat any person with contempt or to despise anyone, but to look upon all as the children of God, and pray for those not of the true religion, that they may be converted and saved.

Q. Is it right to show respect to the pictures and images of Christ and His saints? A. It is right to show respect to the pictures and images of Christ and His saints, because they are the representations and memorials of them.

Q. Is it allowed to pray to the crucifix or to the images and relics of the saints? A. It is not allowed to pray to the crucifix or images and relics of the saints, for they have no life, nor power to help us, nor sense to hear us.

Q. Why do we pray before the crucifix and the images and relics of the saints? A. We pray before the crucifix and the images and relics of the saints because they enliven our devotion by exciting pious affections and desires, and by reminding us of Christ and of the saints, that we may imitate their virtues.